Félálomban vagyok, megy a tv, közvetítik a márctizenötöt, és arra gondolok, hogy bazmeg, amióta az eszemet tudom, mindig a Nagy György közvetíti. Mindig. Ez a fura, kicsit suttogó hang, a muszájmondatai. Egyik, mint a másik. Szerintem ünnepnek nyoma sincs. Minden évben ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz. Olyan hangulatom lesz, ahogy nézem, ahogy a Gyurcsányék ott állnak, mint, mikor egy válni készülő házaspár karácsonykor azért még összeáll, de már nyílt titok, hogy egyik utálja a másikat, mint a szart. Így áll nekem ott a Gyurcsány az ő országával.

Aztán itt van ez a Ráday Mihály. Mióta az eszemet tudom, képernyőn van. Unokáink sem fogják látni, hát, szerintem még az unokám is látni fogja. Nem az, mert jó dolog, amit csinál, csak momentán rajta is azt a hiábavalóságot látom, hogy ilyenkor őt is előkapják, mondjon egy-két szót pár szoborról, ha már 30 éve a tévében tetszik lenni.

Ez az egész márctizenöt, ezzel van nekem bajom. Hogy kifakult, hogy nincs benne semmi mai, mert mindent avíttra vesznek, a huszárok, a toborzódalok, nyomda, petőfi, pilvax, örökmécses, tizenkét pont, meg egyáltalán, ilyen morális válságban képtelenség nemzeti ünnepet őszintén megülni.

Amikor volt az a nagy-nagy vihar a Tátrában. Akkor nagyon szomorúak voltunk Imivel. És arról beszélgettünk, hogyan tovább majd. Akkor ő azt mondta, hogy ezek után, a Tátra (sajnos kicsit) olyan, mint mikor egy kiöregedett, vén prostituált, lévén márnincs más, hátha, utolsó próbálkozásként hirtelen borotvált p*nával rukkol elő, hátha. Na ugyanezt a szánalmat érzem most is.

This entry was posted on Samstag, März 15th, 2008 at 11:32 and is filed under Allgemein.