Rég már meséltem, Tytt, te talán emlékszel a sztorira.

Az van, hogy ma megszületett Ági barátnőm második unokája. Évi gyorsan le is utazott hozzá Dombóvárra, és most online örülünk együtt a jövevénynek és leginkább magunknak. Csak kérik egymás után a zenéket, gondolom ott táncikálnak a nappali közepén. Ilyenkor mindig eljön az a fázis, amikor már elgondolkodtató zenék kellenek.

A Zoránnal meg úgy vagyok, hogy a szövegeit szeretem, de a zenét csak nagyon ritkán tudom elviselni. De van egy száma, együtt énekel a Presserrel és olyan szép a szövege, és a zenéje is, és megidéz sok albérletes éjszakát, hogy hirtelen-gyorsan le is töltöttem és évek után újra meghallgatuk: Már a galambok se repülnek.

Volt nekem egy nagybátyám, Ercsiben, aki postagalambokkal foglalkozott és aki beleszerelmesedett valamikor valami tót leányba. Szerették egymást, de a szülők nem engedték összeházasodni őket. A lány egyik napról a másikra eltűnt a faluból (gondolták, vissza ment Felvidékre). Nagybátyám a keresésére indult, megjárta Budapestet is, de nem találta meg a lányt. Aztán visszavonatozott Ercsibe, és az összes, szívének kedves postagalambnak nemes egyszerűséggel elvágta a torkát.

Később megházasodott, Budapesten él, lett két lánya és egy elbaszott házassága. Amikor ezt a Zorán-dalt hallgatom, mindig ő jut eszembe, és azon gondolkodom, hallotta-e valaha ezt a számot, és ha igen, az neki fáj?

This entry was posted on Montag, Oktober 29th, 2007 at 20:38 and is filed under Allgemein.