Sajnos kísért egy kép, ami ma született a fejemben. Átmentem anya húgához, és beszélgettünk. Előjött egy téma, ami kapcsán elmesélte, hogy eszébe jutott, mikor a mama kiborult régen. (Mama időről időre, nem sűrűn, de én magam is több alkalomra emlékszem, kiborult. Olyankor min. két napot csak feküdt a sötét szobában.) És mesélte, hogy az esküvőjük előtti napon érte el mama azt a pontot, amikor felmondta a lelke a szolgálatot.

“Emlékszem, - te nem emlékszel - az esküvőnk előtti nap volt, és a mama feküdt a gangon, elnyúlva, teljesen kibukva, öregapád meg állt felette és mondta a magát, én meg arra gondoltam, hogy úristen, holnap lesz a lakodalmam. Vagy mikor megszületett a T., és ti nyaralni voltatok, és a mama megint kibukott, és fogta magát, és átköltözött arra az időre hozzátok, és nekem ez annyira fájt, hogy hogy képes megtenni ilyet, hogy itt hagy a két gyerekkel.”

De emlékszem. Legalábbis erre az utóbbira. Megérkeztünk a nyaralásból. A mama jött szembe velem lenn a garázsban. Olyan volt az arca, mintha húsz évet öregedett volna egy hét alatt. Hiányzott egy foga, épp kiesett, ettől beesett volt a szája tájéka, és méginkább elgyötörtnek nézett ki. Emlékszem az első pillanatokra, arra a jeges riadalomra, hogy nem értettem, mi történhetett. Zilált volt a haja, már kiment belőle a dauer is.

“És tudod, most, hogy így kibuktam, és eszembe jutottak ezek a történetek, ahogy visszaemlékeztem, azt láttam meg, hogy ugyanolyan vagyok, mint az anyám, és nagyon megijedtem. Hogy úristen, ezek az idegkitörések, ezek a lelki gyötrelmek, ezektől lett a mama is beteg, és anyád is, és hogy rám is ez vár?”

Nem szoktam mamára fájdalommal, csak vágyódással, hiánnyal gondolni. De most olyan töményen nyílt ki bennem a fájdalom-keserűség-csap, pillanatok alatt úgy ellepett a mamám szerencsétlen sorsa, a magát emésztő lelkülete, hogy fizikailag fájt az, hogy egyáltalán valaha megszületett a mama, és ilyen életet élt.

Persze, tudom én az eszemmel, hogy semmi sem felesleges és kikerülhető a személyes sorsunkban, és nem csak szenvedésből állt az élete, sőt, de ez az élmény kapcsán fájt, és nagyon erősen éreztem a végtelen távolságot közte és köztem.

Hiszem, sőt tudom, hogy újra találkozni fogunk, és akkor majd ezek a külön töltött idők másodperceknek fognak tűnni, de attól még vannak ilyen sötét pillanataim.

Aztán ma felhívott papa volt élettársa is, Rózsika. Kérdem, hogy van. És annyira szomorúan hallottam, ahogy panaszolja, hogy nagyon hiányzik neki a “papa” (mert ő is így hívta) és mi is, az egész család.

Úgy, de úgy szeretnék valami személyes, nagy-nagy sikert megélni, olyan régóta hiányolom. Egy nagy fogyás utáni elégedett pillanatot a ruhapróbán, a gyerekemet a karjaimban, az anyámat, ahogy Mariazell-ben sétálunk, a férjemmel egy szerelmes napot.

This entry was posted on Freitag, Juli 31st, 2009 at 00:32 and is filed under Család, E/1. személy, Lélek, Múlt.