Az utóbbi évek alatt beálltam valami “mindent kibírok úgyis” pozícióba. Emiatt csak pillanatokra vagyok képes heves kibukásokra. Ezeket a pillanatokat rögtön valami belső, lelki mozdulatlanság követi, amit aztán próbálok egész nap megőrizni. Olyan ez, mint a cd lejátszó a kocsikban. Anti-shock-system, vagy mi. Ilyenkor óvatosabban járkálok, egyáltalán nem beszélek, nem születik bennem semmilyen érzelem. Védem magam, de nagyon, és közben zúg a fejemben valami monoton hang, felismerhetetlen. Csak nyugi, csak nyugi, kikerül majd ez is, elmúlik mellőlem, majd meglátja, hogy engem nem olyan könnyű bevenni, mert én erős vagyok, állva maradok, nem csuklanak össze a térdeim. Amúgy is, túl nagyot esnék, mert kövér vagyok.

This entry was posted on Sonntag, April 20th, 2008 at 11:20 and is filed under Allgemein.