Ma nem voltak anyának olyan görcsei, mint tegnap. Néha tekert-tekert, de messze nem olyan volt, mint tegnap. Gyenge, nehezen kászálódik ki a fürdőszobába. Itt volt ma a háziorvosa is, aki nagyon kedves volt. Megtapogatta a hasát, de puha, szemei is tiszták voltak. Ez azért volt fontos, mert a vizelet rozsdás színű tegnap éjszaka óta, és valószínű, hogy epefesték került bele. Széklet sajnos nincs, és ez probléma.

Apa sokat sír.

Aztán átugrottam a háziorvoshoz, mert adott neki egy morfintapaszt, a leggyengébbet, 0,25-öst. Ez a tapasz három napon keresztül van anyára ragasztva, és folyamatosan oldódik ki. Nem sok hatása volt, sőt, ha őszinte akarok lenni, semmi. Először ódzkodtam is tőle, hisz anyának nincsenek olyan fájdalmai, mint anno mamának voltak és morfiumot kapott, és úgy is voltam, hogy ha kibírja Nos-Pa fortékkal, akkor nem kell feleslegesen elkezdeni a tapaszt, de aztán ő maga végül úgy döntött este, hogy tegyem fel neki, hátha segít az ellazulásban, elalvásban is. A tapasz mellett azért bevette a két altatót+xanaxot. Nem jó, hogy egyáltalán nem tud enni, semmit sem kíván, és szedi közben a gyógyszereket. A gyógynövényes akármiket, a Culevitet ma be sem szedte.

Estére valahogy a gyomrában felgyülemlik az egész nap elfogyasztott folyadék, és iszonyatosan feszíti a hasát, ami ugye sérves is, és így a folyadéktól úgy kidudorodik a gyomorszájnál, mint egy csecsemőfej. Ilyenkor jön a hányás, de legalább megszabadul tőle. Nagyon fullad is, azt hiszem, ez a tüdőben lévő víztől van. Szedi erre a vízhajtó tablettákat, de az meg jól legyengíti (ezért is mozog nehezen).

Unokahúgom jár templomba és közelebbi viszonyban van a pappal, mint én, ezért anya őt kérte meg, hogy szóljon neki, hogy jöjjön el hozzá valamikor jövő héten. Én ettől nem rettentem meg, ez nem azt jelenti, hogy meghal, hanem anya ezt az egészet (is) teljesen tiszta tudattal szeretné letudni. Volt ilyen már több, mint fél éve is, mikor egy kemótól iszonyatos állapotba került.

Beszélgettem kicsit anya húgával, a keresztanyámmal. Úgy lopjuk az időt, mert azt se szeretném, ha anya azt hinné, a háta mögött sutyorgunk. Azt mondta keresztanyám, apámat félti igazán, hogy ha meghal anya, akkor ő ezt nem fogja tudni feldolgozni, és meghal ő is. Ettől én is félek. Apa tutira nem választana másik nőt, nagyon nem az a fajta, és míg mondjuk a nagyapámnak mama után lett élettársa, és aktívan éltek, addig apám az a fajta, aki magába roskad, és kettőt se szól, és csak belül emészti magát, de nagyon.

Aztán ugye ott van az öcsém is. Ő is ki van bukva, abban biztos vagyok. Így vizsgázni…és egyáltalán. Ő úgy nőtt fel, hogy anya már beteg volt, és csak ezt látta folyamatosan. Nagyon rossz erre gondolnom.

Magamról. Én úgy kezelem ezt az állapotot, hogy megpróbálok a Jelenben maradni. Nem gondolok arra, hogy mi volt a mamánál. Nem gondolok arra, mik lehetnek majd anyával. Nem gondolok se hátra, vissza, sem pedig előre. Itt és Most van. Azzal a feladattal foglalkozom, amit éppen csinálok. Azt oldom meg, ami közvetlenül előttem áll. Nem sírok. Akkor sírnék, ha előre vagy hátra gondolnék. Tegnap este feljöttem a gép elé, hallgattam egy pár zenét, és persze sírtam is. Nem pityergés volt, hanem fájdalmas, szaggató sírás. És annyira nem is könnyebbültem meg tőle. Nem tudom, a családom többi tagja mit gondolhat rólam, talán, hogy kicsit érzéketlen vagyok, habár ismernek ők engem teljesen, és inkább azt, hogy erős vagyok.

Lehet edzeni a gyászra, de ha most így blogírás közben belegondolok, szerintem hülyeség. Az egész élet egy edzés, és ha alapból jó állapotban vagyok, akkor az egyes állapotokat is a helyükön tudom kezelni. Persze most nekem speciális a helyzetem: egyrészt ugye mamával már végigéltem egy ilyen szituációt, másrészt az anyám lassan négy éve beteg, és sok hullámvölgyön van túl, és vele együtt én is. Edzettek a félelmeim, a szorongásaim, de velük együtt a hitem és a kitartásom is. Így talán “könnyebb”. És úgy, ha az ember részeire bontja az eseményeket, mert úgy könnyebb őket konfrontálni. Tehát: gyász akkor van, amikor valaki, akit szeretünk, meghalt, mi pedig itt maradtunk - nélküle. Az én anyám viszont él, tehát nem fogom életében elgyászolni. Nem engedek a félelmeimnek, a gyötrő emlékeknek, amik bekapcsolhatják bennem az idő előtti gyászolást.

Az én dolgom MOST, a Jelenben nem a sírás, nem a gyász, hanem ennek az állapotnak a lehető leghatékonyabb kezelése, megtöltve annyi szeretettel és odaadással, amire csak képes vagyok. Nem süppedek bele sajnálkozásba, mert akkor nem tudom hatékonyan végezni a feladatomat, de amennyire csak tudok, együttérzek az anyukámmal és segítem fizikailag, lelkileg és szellemileg.

Mindannyian, akik olvastok, kérlek titeket, hogy képzeljétek el őt fájdalmak nélkül, képesen arra, hogy pihenni tud.

This entry was posted on Donnerstag, Januar 21st, 2010 at 22:54 and is filed under Anya, Család, E/1. személy, Egészség, Lélek, Spiritualitás.