Kezdem azzal, hogy már a táskába sem teszem be a “Magyar pszichó”-t, meg azt a “Spanyol menyasszony”-t sem. Épp elég a két könyvre tegnap este elbaszott ca. másfél óra. Engem nem érdekel az erdélyiek identitászavara, ha ennyire pocsék, ócska stílusban van megírva. A nyígás, a kisebbségérzet. A kocsmajelenetek annyira hétköznapiak, a monológok annyira erőltetettek, hogy a kedvem csak úgy ível lefelé. Minden oldalon minek írod le, ó, Tisza Kata, hogy “a Péter volt az egyetlen szerelmem”? Mi a fasznak? Értünk egy mondatból is. Én értek egy szóból is, az istenbassza meg. Mi a jó ebben a könyvben? Belegondoltam abba is, milyen ezt egy insider Erdélyből áttelepültnek olvasni: ugyanaz a kálvária, ugyanaz a gyerekkor blabla. Aztán rájöttem, hogy a könyv élvezéséhez ez önmagában igen kevés. Mert amikor én tizenegykét éves voltam, én is rá voltam cuppanva a romániai helyzetre, meg Ceasusescu (vagy hogy a faszba írják), félretettem a Földgömb (vagy mi a fasznak hívták) újságból a cikket, amin azt mutatják, be, hogy a diktátor kutyájának saját kanapéja is volt (nound? nacccucc), meg elolvastam a Forró Tamás könyvét, amiben az átszököttek mesélnek, meg ide a mi városunkba is több család érkezett, ismerjük a sztorit. De ha valami igényeset akarok olvasni, akkor önmagában ez lófasz és estifény, ahogy Anna mondaná. És az a Gusztáv szereplő, meg az a Géza, istenem, olyan siralmasan tipizált figurák, hogy csak sóhajtozni lehet.

Váltok a Spanyol menyasszonyra. Asse tudom momentán, mi is volt benne, jah, de tudom. Kicsit, mint egy szarabb Szilvási. Hogy ő nem szeret csókolózni, nem tehet róla, meg, hogy levélkibontás, megmegmeg…Olyan magyartalan, olyan erőltetett, mint közepes randi után kierőszakolt, lagymatag dugás.

Ezek után vettem a kezembe, végső mentsvárként a Funtineli második kötetét. Egy menedék az a könyv, de épp eléggé fel volt kúrva az agyam, hogy már azt se élvezzem.

Igen, frusztrált vagyok. Mert itt semmi sem olcsóbb, ebben a kurva országban, mint pl. Ausztriában, és az emberek sokkal kevesebbet keresnek. És a Plus-ban a pénztáros olyan ideggyenge, hogy úgy bassza az ujjaival a gépet, hogy pattog a levegő körülötte. Ha esetleg aprót akarok adni, elhúzza vékony, gonosz száját, ja, jó, akkor már én is bunkó leszek, kurvaanyád, és sajnos úgy tekerek haza, hogy a garázsajtóban veszem észre, hogy már tíz perce összehúzott szájjal tekerek. És nem tudom elképzelni, hogy Bécsben, a Pennyben egyszer is ne kedvesen üsse be az árakat a török vagy jugó nőci a pénztárban. Pedig ők is szarul keresnek ám! Négy órában vannak felvéve, hazavisz vagy hatszáz eurót, de ha nem kedves, másnap már más ül a kasszában. Á, nincs is kedvem folytatni, pedig lenne mivel.

Ez az utolsó estém itthon vagy otthon, tudja a faszom már ebben a nagy utazgatásban. Füstölőzök masszívan a szobámban, mert Bécsben nem lehet, utat tervezek, Kajtit felhívom, megdögönyözöm, kiengedem, csomagolok, cigi rágyújt, emailezek, fórumozok, istenfasza, és közben úgy érzem, mintha önmagam mellett állnék? Hogy hol a faszomba van az a derű, ami három napja még erősen dajkált? Hogy csak a panasz, csak a szar, csak a lehúzó dumák, anyám szenvedő arca, bennem ez a baszom kuszaság, hogy már most azon agyalok, hogy holnap mit főzök (már Bécsben), meg mi lesz, meg mit fogok csinálni, meg hogy fogom magam érezni, meg milyen lesz a megint-első alvás a kuckóban, meg mikor fogyok végre le, meg egyáltalán. Hol a picsában van a helyem ebben a világban, amit szeretnem kellene, benne-vele léteznem, magaménak tudni, kiszívni belőle, ami nekem jár, és kifújni, ami a többieknek, hogy legyen interakció, kommunikáció, ió, ció, áció, frusztráció, Szeretet, baszdmeg.  Mintha valami rossz filmben lennék, amit elkezdtek csinálni, aztán összeveszett a stáb, és a főszereplő hol a jobb, hol a féligkész, hol az elbaszott jelenetekben évődne. Önmagam világfájdalma vagyok, uff.

This entry was posted on Dienstag, Oktober 30th, 2007 at 21:37 and is filed under Allgemein.