Valahogy különös erők húzódhatnak a kanapé felett-alatt, nem tudom. Ha oda fekszem, és olvasok, biztos fél óra alatt elnyom az álom, és mélységesen mélyen alszom. A lábfejemet Kajti hasa rejti. Néha feleszmélek, de nem nyitom ki a szemem, hanem csak élvezem, amint kacskaringóznak az mtv reklámai, eszembe jut az óvodás mesekönyv, egyszer addig basztattam anyámat, míg elege let belőlem, és én magam kértem el egy estére az óvónénitől, hogy abból meséljen anyám itthon. Szóval itt billegek valami furcsa erővonalakon, hallom, amint kikapcsol a monitor, és ólmosan ébredek éjfélkor. Lebaktatok pisilni, és ahogy eldöcögök a tükör előtt, visszanézek. Az álom összegyűrte az arcomat, a hajam két gömbbe csavarva, és úgy nézek ki, mint egy nagyra nőtt rokokó bébi. Az arcomhoz nyúlok, mint a márvány, forró és sima, ami majd egy cigi után elmúlik.

Huszonnégy óra múlva pont ilyenkor várom A.-t a Westbahnhofon, leszáll a vonatról, átszállunk a taxiba, otthon végignézzük az összes virágot, feltúrjuk a táskáinkat, én mosok először fogat, felmászom a kuckóba, hallgatom, ahogy ő is mossa, aztán a lépcső alatt felszól: alszol már kicsiny édike? Nem - mondom kuncogva, bevackolunk. Párszor rám szól, hogy ne túrjam a párnát, fészkelődni is kell, aztán elájulunk.

A Voltomiglan-t olvasom addig is.

This entry was posted on Samstag, September 29th, 2007 at 00:26 and is filed under Allgemein.