Az a kurva vizsgabiztos, az. Nehéz nem elátkoznom. Nagyon nehéz. Imádkozom az angyalaimhoz, hogy ne engedjék nekem, hogy valami rosszat kívánjak neki. Essen le az a taszító bozontos bajsza, a karaktere, nohiszen, bazmeg. Anyád. Ja, hogy mi is a bajom? Nem az, hogy megvágtak a vizsgán, mert valóban elbasztam. Okosan kikerülöm, aztán a nem jó sávban rossz felé megyek, ottbasszamegahálaisten alapon? Juditkaaaaaaaaaa. Ejnyebejnye, mindjárt beléd harapok. (Vagy anyádba?) Lányos parkolás, de sikerült! Meg is dícsért az én nagyon aranyos, mackós oktatóm. Csak az a kurva kanyarodó sáv, az bebaszott.

Szóval, figyelj, nekem tényleg nem az a bajom, hogy megvágtak, mert majd átverekszem magam ezen a Bécs nélküli héten is (a türelmemet nagyon tesztelitek, istenkék!), hanem, hogy úgy kezdődik a vizsga, hogy felhúzatja a vizsgabiztos a nadrágomat? Hogy mutassam a lábamat??? Mert ez papucs. Az, bazmeg. Egyiptomi papucs. Inkább az amulettet figyelnéd a boltozaton. Jaj, de utálom, ha bárki is látja a lábacskámat, mindjárt sírok. Remeg az egész lelkem (mit lelkem, a TESTEM), a karmám beszökik a tanpályára, nem lehetek ilyen szerencsétlen, hogy pont a lábamat kezded ki, te fasz. Hagyjuk már ezt a papucstémát, üljünk már a kocsiba, hátha még nem túl késő, és nem fulladok le az első akárhol. És nem is. És milyen szépen vezettem. Ahogy váltok, csilingel a hat karkötő a kezemen, élvezem, nőci, nőci, nőci, legyen már piros, azt mondtad, itt mindig belecsúszunk a pirosba. És a piros is megjött, és már olyan laza voltam, hogy még a Karinthy Frici bácsi is eszembe jutott, vö. Laza Lelki Tartás, meg, hogy mondta az Arankának, aki később Auschwitzban égett el, mielőtt dramatizálás gyanánt kivetette magát a siófoki Vitéz PanDZió ablakán, és medencecsont-törést szenvedett, hogy “na de kinek lenne szíve elhagyni egy sánta párducot?”, és akkor még halvány mosoly is átsuhat az arcomon, visszapillantóban csak egy hatalmas bajusz.

Mindegy az egész. Jött közben egy telefon, kiestem a ritmusból. Mindjárt hányok az idegtől. Tudom, ne mondd, hogy mindig csak mondom, és sosem hányok, de ez most komoly. Ez megsemmisülés volt, szégyen, lelki gyötrelem, micsináljaknah. (Hintó, strandpapucs, baleset, vér, tocsog, jaj, eltört?).

Én még éjjel is úgy alszom, hogy az egyik talpammal elfedem a másik lábfejemet. Mint a Jézi a kereszten. Ezen elalvás előtt mindig elgondolkodom. Laza Lelki Lábtartás.

This entry was posted on Dienstag, Mai 27th, 2008 at 10:02 and is filed under Allgemein.