Amikor délelött igen rossz hangulatban állunk a buszmegállóban, a sárga fákat figyelem, hallgatni kezdem a susogást, a zúgást, és eszembe jut, mennyire is szerettem rég, mikor egyszer szeptember végén a Mátrában túráztunk, megálltunk pihenni egy meredély szélén, odalenn Szajla és Recsk húzódtak a hegyek fakuló ölén, és nem szóltunk semmit, Kajti a füben lapult, és csak hallgattam-hallgattam a szelet, a leveleket, tudtam, hogy elöttem még négy nap kutyagolás, de jó volt minden: a sárga paprika utóíze a számban, a cigarettafüst, amit épp kifújtam, a zöldek szaga, a bakancs kényelmes volt, és jó volt ott élni. Ezt a susogást hallgattam ma egy kicsit az idegbajom közepette. Aztán délután hallom a rádióban, hogy a Mátrán mára tíz centis hó esett.

Mert fözés közben a Kossuth-ot hallgatom (befogható), sistereg, néha kihagy, ha pedig begyújtom a gázt, pattog a lánggal. Mert olyan megnyugtató, nagymamás, nála is mindig ez recsegett, ráadásul ma például a Kornis olvasott fel egy könyvéböl, volt benne Andrássy út 60., Péter Gábor, én meg erre Faludy-t kezdtem dajkálni magamban, és simogattam is, miközben a töklevest kevergettem, és újra eszembe jutott az öszi Mátra, és ott lenn, megnyugtató távolságban Recsk, ahol a Gyurka bácsi gályázott, és fejben írta a verseket, és amire az Oravecz azt írta, hogy délidöben a történelem hülyegyerekként ténfereg a kongó utcákon.

Jó szar-e a mai nap? A Leiber-ben nem vagyunk képesek tányérokat választani, és mire megvan a választás, benyögöm, hogy nekem végülis mindegy, hogy megvesszük-e, vagy sem, mert azt hallom A. gondolataiban, hogy mégiscsak túl drága, és a mostani is szép. Szerintem is szép a mostani is, de ez, amit választottunk, vastag, fehér, kicsit négyszögletes, és együtt minden: lapos, mély, salátás, és ha felterítem az asztalra, az összhang édessége boldogít. Aztán kijöttünk az üzletböl, én sürün káromkodtam, és olyan indulatok dúltak bennem, hogy lett volna eröm átemelni az operát az utca másik oldalára, és méginkább dühített, hogy ilyenkor A. nem fogja meg a kezem, és úgy megyünk, mint két fasz idegen, nekem meg mégis mindig megindult a kezem felé, aztán félúton eszembe jutott, hogy ja, most nem akarja a kezemet fogni, és a combom mellé hanyatlott a kezem, és dühöngtem, utálkoztam - hol magamban, hol hangosan -, hogy utálom és gyülölöm a visszautasított affinitást szeretetet, és undok békává válok idebenn, mérget ivott vénséges öregasszonnyá, aki bosszút állna legszívesebben az egész világon a maga baja miatt. Mert én sosem tudnék olyat tenni, mégha szar is az a nap, hogy nem fogom a másik kezét, és utáltam, hogy régen anyám is ezzel büntetett mindig, ha valami cirkusz volt: nem szólt hozzám, nem nézett rám, nem válaszolt a kérdéseimre. A békülési szándékomra csak gúnyosan felröhögött, vagy le sem reagálta. Nekem ez szívtelenség, nekem ez annyira fáj, hogy szeretnék ilyenkor a kanyarodó villamos ívére kenödni, eltünni, megszünni, csak, hogy ne fájjon ennyire a szívem, hogy lesugárzik egészen a térdemig. Aztán katatón lettem, nem beszéltem, nem nézelödtem, csak zötyögtem a villamoson, és azon keseregtem magamban, hogy még azt is mondta, mehetünk külön is, lehet, az jobb lenne.

Aztán itthon a következö felvonás. Meghívtuk pgy-t, A. még nem ismeri, nagy spirituális ember. Úgy volt, hogy a hétvégén jön, látom is a magyar handymen, hogy hívott. Néma zabálás közben kérdem A.-t, mi legyen vele. Közben sms jön. Pgy írja: “Most beszéltem a pároddal. Brüssel-böl hívott vissza, nem tudott a meghívásról, úgyhogy nem megyek a hétvégén, bocs, gy.” Röhögnék, ha nem lennék katatón. Fogalmam sincs, milyen számot hívhatott, de az biztos, hogy apám volt az, aki visszahívta, ugyanis ö van momentán Brüsselben, és lazánfaszán lemondta helyettem az egészet. Nem hívott, nem kérdezte, hogy kivel is beszéltem meg találkozót hétvégére. Azonnal hívtam pgy-t, hogy nem a “párommal” (micsoda hülye kifejezés) beszélt, hanem az apámmal. Azért is volt ez ciki, ugyanis elöre lebeszéltem pgy-vel, hogy a 10-i hétvégén jön, felhívtam A-t is az idöpont miatt (épp otthon voltam), aztán visszahívtam pgy-t, hogy egyeztettünk, oké. Erre a “párom” (apám) semmit nem tud a meghívásról. Szegény, pgy, mit gondolhatott rólam, meg az apám is. Múltkor reggel jövök haza a holland találkozóról, most meg ki tudja, miket szervezek. Végül beszéltem az elöbb pgy-vel, tisztáztuk.

Most meg Celine Dion számokat hallgatok, meg Notre Dame de Paris-t, és a funtineli boszorkányhoz akarok menekülni, fel a havasokba, ahol Nuca hasában épp tegnap éjjel mozdult meg az úrfi gyereke, hamarosan tavaszodik, napközben már csöpögös az erdö, egyre megnyúlnak az eresz alatt a jégcsapok. Szegény Nuca, szerintem átbassza az úrfi, hiába küld anzikszot neki Párizsból. Nuca amúgy sem tud olvasni, hegyi emberek betüzik neki a betüket, söt, még azt sem tudja, ki az a kisjézus, mikor karácsony este gyerekek énekelnek neki az ablak alatt, de a Nucának akkora szíve van, hogy a világ belefér.

This entry was posted on Donnerstag, November 8th, 2007 at 21:39 and is filed under Allgemein.