“Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Hihi.

Azt kaptam, amire számítottam. Lévai Katalinban becsülendő, hogy mint eu-s parlamenti képviselő, mint bürokrata kilépett egy jóindulattal fogalmazva is kemény kötéses júlia-regénnyel a könyvpiacra. És ennél több jót nem is tudok mondani az olvasmány-”élmény”-ről; és még ugye ez sem magáról az olvasmányról szól.

A varázskert egy kettős életet élő nő története. A valós élete mellett van egy álom-vonal, amiben egy másik férfival van. A könyv negyvennyolcadik oldaláig jutottam, mire végérvényesen elálmosodtam és arra a döntésre jutottam újfent, hogy nem kell minden könyvet a végéig olvasni.

A negyvennyolcadig oldalra szakadt el a cérna az egymás után hajigált klisészerű mondatoktól, sablonszituációktól. Egyszerűen nem lehet a történetet elhinni. És azért nem, mert süt minden sorából az erőlködés: Lévai görcsösen hatni akar az olvasóra, elhitetni vele bugyutaságokat, elhazudni neki olyan élethelyzeteket, amik egyszerűen nincsenek. Ujjgyakorlat, fogalmazás-drillezés.

A borító ajánlásában költői vallomásként titulálják a művet. Én a líraiságot sehol nem lelem. De bicskanyitogató a közhelyek és elcsépelt hasonlatok egy lapra jutó nagy aránya.

A másik problémám Lévaival, hogy nem bízik az olvasó fantáziájában. Minden helyzetet a végletekig körbeír, pontosan úgy, ahogy a júlia-regények is teszik: nehogy aztán valamit magunk is hozzáképzelhessünk a históriához. Nem, ide le kell írni, hogy a nap aranysárga, hogy hangulatvilágítás ég, és, és, és.

Köszi, de nem. Én nem alkuszom. Lévainak épp elég nagy olvasótábora lehet, nem hiányzom oda én is. Tessék kicsit még tanulni a Szabó Magduskától, aztán hátha javulni tetszik a képviselő-asszony írói vénájának. Én meg jó gyorsan visszaviszem a könyvtárba a könyvet. Törje be más.

This entry was posted on Mittwoch, April 29th, 2009 at 23:26 and is filed under Allgemein.