A szeptember 20-i reggelt jó nagy hisztivel indítom, mit veszek fel, milyen a hajam, faszomba az egésszel, és már sírok is, A. pedig nagyon kedvesen nyugtatgat. Idegből locsolom a virágokat, étterem sincs még, ahová megyünk majd, és hirtelen a jelenbe kerül a beaufort-i énem görcsölése. Aztán A. felveszi a világos nadrágot, világos inget, és hirtelen kisimulok én is, hozzáöltözöm és piros köveket teszek a nyakamba, hogy forró szerelemben teljen a házasélet. Még egy utolsó cigi, aztán lesétálunk a napsugaras őszi koradélutánba, taxiba szállunk és a Standesamt-ra fuvaroz minket egy ősrocker nő, aki szuperül vezet, szól a rádióban a “Hard thing”, gondolom is magamban, na ezt jegyezd meg:), felsétálunk a terembe, befutnak Krisztináék is. Krisztina A. első felesége, és egyben tanúm, jön SZZ is, előre gratulál, vigyorgunk, fotózunk, majd egyszer csak megesik, és egybekelünk, gyűrűt váltunk, kuncogunk, olyannyira, hogy alig tudjuk egymást megcsókolni. Öleljük egymást, és közben arra gondolok: hány élet kellett ahhoz, hogy megérkezzünk. Elhajtunk a göröghöz, jót eszünk, és mikor már indulunk ki az étteremből, akkor kezd leesni, hogy jaj de jó nekem, nekünk, miközben A. türkiz követ lop nekem a virágágyásból, emlékül. Aztán külön válunk és már kettesben sétálunk, és A. még egy evést megejt a kedvenc olaszunknál, az emeletről vigyorgunk az emberekre, süt a nap, csacsogunk, A. fotóz, hazaérünk és vége is a napnak.

Nem hittem, de most már tudom: van valami misztérium abban, ha két ember összeköti az életét. Valami más, valami mélyebb lett, boldogabb.

Csoda. Két éve, augusztus 17-én bőszen chateltem, mikor bejött a szobába ő, várt egy percet, aztán rám privátozott: “Te vagy itt a jótündér?”, és én a következő pillanatban tudtam, hogy itt van, megérkezett. Aztán október végén találkoztunk először, a soproni vasútállomás parkolójában, ahonnan a Bástyába kocsiztunk és reggelig beszélgettünk. Négyszer, vagy ötször voltam nála Bécsben, hatodszorra kiköltöztem. Soha egy pillanatra semmi kétségem nem volt affelől, hogy ki ő nekem.

Két éve őrzöm a Népszabadságból kitépett verset.

“legyek a foglalat legyél a lámpa
legyek a gyertya legyél a lángja
legyek az alvó legyél az álom
legyek a láb legyél a lábnyom

legyél a foglalat legyek a lámpa
legyél a gyertya legyek a lángja
legyél az alvó legyek az álom
legyél a láb és legyek a lábnyom”

This entry was posted on Samstag, September 22nd, 2007 at 00:25 and is filed under Allgemein.