Leginkább
Februar 16th, 2010Úgy érzem, lassan beleőrülök ebbe a kibaszott örömtelenségbe, kilátástalanságba. Abba, hogy a világ, amiben élek, semmi másról nem szól, csak a betegségről. Se tervek, se örömök, se vidám pillanatok, se perspektíva, se távlat. Egymilliószor jut eszembe nap mint nap, hogy nem bírom. Menekülök fel a szobámba, de semmit nem segít. Úgyse tudom magamat belevetni semmibe, és ráadásul még lelkiismeretfurdalásom is van, amiért nem anyám mellett ülök, és próbálom tartalmassá tenni az ágyhozkötöttségét.
Nem tudok semmit tervezni. Nem tudom tanulni, amit akarok, nem tudok munkát keresni, nem tudok önfeledten örülni, egyszerűen azt érzem, hogy saját magam kezdek belülről kifogyni, eltűnni. Minden és mindenki csak idegesít, irritál. Legfőképpen persze a saját gondolataim.
Hogy a picsába’ legyen jókedvem, ha reggel arra riadtam, hogy anya kiabál keservesen, és négykézláb találom a fürdőszobában?
Egyre mélyebbre süllyedek. Nem érdekel a világ, a politika, semmi sem érdekel. Nem motivál, hogy pénteken visszamegyek Bécsbe. Hiába olvasok valamit, nem érint meg. (Egyedül ez a Fliegauf-film volt, ami megmozgatott belülről.) Halálosan unom magamat, és szétfeszít a tehetetlenség érzése. Apám egyébként kb. ugyanilyen szinten van. Azt találtam ki, hogy ha visszajövök, elküldöm pár napra Stuttgartba a barátjához. Biztos jót tenne neki is kiszakadni.
És az anyám szájából még egyszer sem hallottam, hogy arról beszélne, hogy nem csak neki, de a családjának is nehéz lehet. Kontroll, kontroll, kontroll. Ha nincs kontroll, akkor az felbassza. Végülis erről szólt mindig is az élete. A kontroll biztonság, kapaszkodó.
Mikor lesz nekem munkám? Mikor mehetek el végre egy kurva tanfolyamra? Mikor nem tölti ki majd az életemet a betegség? Most már ott tartok, hogy a Másik Élet egyre inkább elképzelhetetlenebb és irrális. Tuti, hogy valamikor mostanában össze fogok omlani. Még tartom magam a szociális baszakodás miatt, de tudom jól, hogy ez sem vihető el a végtelenségig.
Úgy érzem itt magam, mint a világ végén, valami lakatlan szigeten. Beszűkültem, nincs tervem, nincs célom, szó szerint aktívan szenvedek, és mindenki egyre távolabb van tőlem. Belül meg szétfeszülök.
Februar 16th, 2010 at 21:48
Willkommen im Klub. Mondjuk engem más dolgok akasztanak meg, hátráltatnak. Deakkoris.
Februar 16th, 2010 at 22:11
Csalóka! Tetszik, nem tetszik, most ennek van itt az ideje. Ezeket a napokat majd akkor nem fogod sajnálni, ha édesanyád már nem lesz Veled. Akkor hálás leszel Magadnak, hogy kitartottál. Úgy, ahogy Te gondoltad, hogy ki kell tartani. Ahogy csinálod. Ha nem tennéd mindazt, amitől szenvedsz, egész életedben szenvednél attól, hogy nem tetted, és meg kellett volna tenned.
Ettől persze még úgy érezheted Magad, mint a ketrecbe zárt vadállat, jogos. A nem beteg embert szinte megöli a betegség állandó jelenléte, a szűnni nem akaró feszülés, és a szégyen, ha akaratlanul is felteszi a kérdést: mikor lesz már ennek vége?
Édesanyád - ezt is pokoli tudomásul venni - már rég nem az, aki volt. Ne várj tőle olyan gondolatokat (hogy pl a családjának is nehéz az ő betegsége) amelyek még egészséges korában nyilván megszülettek volna a fejében. Most olyan mezsgyén jár, amit Te maximum regényekből ismerhetsz. A Te mércéd nem az ő mércéje többé. Vele lehetsz és elmehetsz. A Te döntéseden múlik. Nincs élő ember aki joggal megmondhatná, hogy melyik a helyes. Ám tapasztalatok alapján figyelmeztetlek, bárhová mész, az ő betegsége, és mondjuk ki, halállal vívott harca úgy árnyékolja be a napodat, mint egy masszív, sötét felhő.
El kell viselni. Megoldható, de nincs technika, amivel könnyebb lenne. El kell viselni. Mint a nyomtatós ökör az ütéseket. És túl kell élni. Ennyi.
Februar 16th, 2010 at 23:32
Mintha magadat kellene kihúzni Münchausen báró módjára…
És még magadon kívül másokat is…. Légy erős.
A Fliegauf-film sztem nem volt jó ötlet most, a Mike Oldfield-zene igen, a ténylegretró szintén, de még a vasalás is jobb…
Kell a szobacsönded, egyedülléted, ez nem kérdés.
Februar 17th, 2010 at 00:16
A Fliegauf nagyon jó volt!
MIndenkivel egyet értek, természetesen, igazatok van.
A panasz is fontos. Vagy az, hogy ne hárítsak, hanem, ha rossz passzban vagyok, akkor azt is merjem átélni, lemenni valaminek az aljára. Éveken keresztül ezt nem tettem, most pedig fordítok, és megteszem, kerül, amibe kerül.
Februar 17th, 2010 at 08:46
Kedves Csalóka!
Csak panaszkodj, ha nagyon nehéz! Inkább itt, mint magadban! De azért azt is elmondom, hogy Karmara hihetetlen jól, pontosan megfogalmazta azt, amire én is gondolok. Mással nem tudlak vígasztalni, csak azzal, hogy lehetne ennél rosszabb is! Nagyon jó lenne, ha már dolgozhatnál, de képzeld el, ha oda lennél kötve egy 8 órás munkahelyhez, és nem lenne már szabid! Nem tudnál mindig édesanyád mellett lenni, ha kell! Vagy olyan munkanélküli lennél, akinek ennivalóra is alig telik! + még anyja súlyos betegsége! Az biztos, hogy sok erőre van szükséged! Még évtizedek vannak előtted. És ha majd visszanézel, lelkiismeret-furdalásod ezzel az idővel kapcsolatban nem lesz!
Februar 17th, 2010 at 11:02
Régóta írnék, de lefogta a kezem, hogy nem tudtam hogyan.
Karmara és Tyria pontosan megfogalmazta azt, amire én képtelen voltam.
S jöjjön még Mérei Ferenc, aki szerint a hiteles élet titka, hogy nem kell mindig jól járni…
Kívánok Neked nagyon-nagyon sok erőt ehhez a sorsfeladathoz!
Februar 17th, 2010 at 11:54
Mindenkinek nagyon köszi!