Nem hagy nyugodni az a vers, amit “akkor” írtam. Hol lehetnek a verseim? Szerintem már Bécsben. Utolsó próbálkozásként kinyitom még a kis éjjeliszekrényt. Ebben régi kották, albérletes számlák, rengeteg toll, persze, egyik sem fog, megunt pénztárcák, illóolajok. Sok bizbasz. És a tévé alatti szekrény? Nyitom. Ömlik is kifelé a tartalom. Kilenc vaskos napló. Kézzel írt. Az első 1992-ből. Egészen 2000-ig. Itt sincsenek a verseim. Ó. Itt a DOBOZ. Ki merjem nyitni? Kisurrannak belőle a nyolc évvel ezelőtti érzelmeim. Nem nyitom inkább. De. Mégis. Kocsival hozott haza Pécsről. Féltem mellette, mert ugyanolyan bizonytalan volt a vezetésben is, mint a szerelemben. Siettünk, a kocsiban felejtettem a szemüvegem. Postán visszaküldte. Nézem a címzést. Géppel írva. Semmi. Emlékszem, mondtam, jöjjön be, de sietett egy katonatársához. Gyalogoltam haza a Szenes úton, és kő esett le a szívemről. Anyámnak biztos nem tetszettél volna. Késésben volt, mert elhúztuk a délutánt még Pécsett. Már hívták a mobilján. Kikapcsolta. Rá egy percre csörgött a vezetékes. Átnyúlt felettem, kihúzta a készülékből a zsinórt. Visszafelé csók. Tudtam. Katonai alsónadrágban volt. Fehér frottír, szélén pirossal beszegve. Egész nap nem gyújtottam rá, mert utálta a cigit. Nem mertem boldog lenni. Később a konyhában ült a hokedlin. Én előtte a földön. Ettük a tegnapi pizzát. Valahogy mindig utáltam, ahogy evett. Mert falt. Volt a harapásában valami erőszakosság. Csámcsogott is. Én a szerelmeim előtt nem tudok enni.

Halász Judit, Vanessa Mae, Dead Can Dance, Lajkó Félix kazetták. Félre, a kutyakosárba. Egy sárga cetli. “Ma este megnézzük az Eastweek-i boszorkányokat a tévében. - Tükröm-tükröm?” A számítógépre tűztem. Szokásom volt beszólásait feljegyezni. Légipostás boríték. Benne egy képeslap. Kis herceges. Amikor már nagyon eldurvult a helyzet, megvettem neki a könyvet olaszul. Bebaszta a kisszobába. Látom, ahogy siklik a szembe-falig. Nem értem, utána miért ő sírt. Én megittam azt az olasz likőrt. Timuska hozta a fúvószenekaros turnéról. Három szobával arrébb voltam tőle. Beküldettem magamhoz. “Legközelebb inkább küldj táviratot, ha ide akarsz hívni.” Erre a mondatára is emlékszem. Légipostás boríték. Benne Lívia levele. Vele ment vissza Nizzába. Fakultak a betűk, de végigolvasom, pedig még ma is kívülről fújom. A végén, a dátum. 2000.06.28. Akkor, mikor megkaptam, dühömben szétrúgtam az akváriumot. Egy másik képeslap. A Genfi-tó partjáról. Akkor már jöttek hazafelé. Olyan az írása, mintha legalábbis a 18. században élne. Vagy mintha a kezei közül került volna ki a Coca-Cola felirat. Egy másik lap. Hátlapján csak ennyi: “Mimózás üdvözlet.” Valamikor január, akkor nyílik.

Egy bélelt boríték. Nizzai pecsét. Nem emlékszem, mit küldött benne. Egy barna papírzacskó. Nizzai pékség. Megszagolom. Nincs kenyérszaga. Egyszer kaptam tőle öt kiló kekszet. Minden kekszen egy francia szó volt. Akkor ehettem meg, ha megtanultam a szót. Egyetlen egyre emlékszem: voiteur. VóátöRRR. Ő pedig mézzel és nutellával itta a kávét. Feketén. Egy kinyomtatott mail, 1999-ből. “Most találtam selejtezés közben…” Nekem szóló vers. Egy könyv, “A francia riviéra”. Csupa fekete-fehér képpel a hatvanas évekből. Nem emlékszem, én, vagy Anna lopta-e a könyvtárból.

Ez a lányos ház. Belelapozok a naplókba. Ezerféle íráskép, mindenféle férfiak, fiúcskák. Össze kellene rakni mindent egy zsákba. Ha lenne egy lányom, mit gondolna rólam, ha a halálom után itt nézegetné ezeket a lapokat? Bolondnak, eszelősnek tartana?

Visszapakolok mindent, és visszacsukom a szekrényt. Van neki is egy doboza. Százötven szerelmes levéllel. Patronos tollal szerettem írni. Gondosan választottam levélpapírt és borítékot. Nem adtam fel őket, hanem a dobozba gyűjtöttem. A legreménytelenebb pillanatban adtam oda neki. Bebaszta a beépített szekrénybe. Ma sem tudom, olvasta-e őket. Később megtudtam, én loptam el a szüzességét, de a nagy szerelme nem én voltam. Bírom valahogy a mai napig. Írtam korábban: mintha családtag lenne. Később leégett a háza. Épp szigorlaton álltam sorba, mikor Annácska mondta. Kirohantam gyorsan egy cigire. Én nagyon buta, és forrófejű voltam akkoriban. Hát hogy mondjam máshogyan? szégyellem az egészet, na.

Ha olvasol, akkor még annyit: mindenben neked volt igazad. De már jó vagyok.

This entry was posted on Sonntag, Juni 8th, 2008 at 02:31 and is filed under Allgemein.