Elgondolkodtam azon, amiket írtatok. Régóta ficereg bennem, és az utóbbi időben egyre erősebben, hogy fordítok a “technikáimon”. Azaz: ha szomorúság él, megélem. Ha csalódás él, csalódom, de igazán. Ha valamit bántónak érzek, akkor azzal is vajúdni szeretnék, ahogy kell.

Évekig nem tettem ezt. Mindig mindent megmagyaráztam, azzal a céllal, hogy azt képzeltem, az a túlélés kulcsa. És sok mindent magyaráztam meg magamnak… És rá kellett jönnöm, hogy mindez önbecsapás, hazugság, és a káromra van.

Mostantól, mindennek lemegyek az aljára. Lehet, hogy ilyen és durvább megnyilvánulások születnek itt vagy fejben, vagy a személyes beszélgetéseimben, de ÉREZNI AKAROK, nem pedig magyarázni, okoskodni. Meg akarom ÉLNI, ÉREZNI, ami velem történik. Mert velem történik! Nekem nem egy elemzőnek kell - elsősorban - lennem, hanem ÖNMAGAMNAK. És honnan tudnám meg, ki vagyok, ha nem érzek, csak okoskodom?

Hál’Istennek, olyanokkal már nem kell foglalkoznom, h. vajon mi is a tudatos figyelem, stb. Ki tudok lépni a szerepeimből, több-kevesebb sikerrel. (Ez az egész blog is egy figyelem-igény, valami, ami végre RÓLAM szól. Akkor mit is hiányolok el?) Szóval azért a legnagyobb cirkuszban is vannak jó pillanataim, amikor látom, hogy mi is történik épp velem. De CSAK FIGYELNI sem lehet!

Szóval én évek után újra ÉREZNI akarok, nem büntetni önmagamat. Az én érzéseim ugyanannyira fontosak, mint másoké. És csak akkor van esélyem az őszinteségre, egyensúlyra, ha végre mindennek az egésznek lemegyek a mélyébe, a pincébe, és ha szar, hát legyen szar. Annak is lehet örülni! De egy biztos: ÉREZNI akarok, és azt akarom, h. mások is tudják: ÉN IS érzek, nem csak figyelek. A látszat-mindent-és-mindenkit megértek csak önbecsapás volt, amit nagyon sajnálok, de próbálok fordítani rajta és tanulni belőle.

This entry was posted on Mittwoch, Februar 17th, 2010 at 00:28 and is filed under E/1. személy.