Délelőtt anyával Pécsett, ultrahang és öt perc emberség a vizsgálószobában. Szemben velünk Arany doki. Bíztat, meg kell próbálni ezt a kemót is, nem talált semmit, kivéve egy részt, de az ottani állapotot nem mutatja ki se CT, se ultrahang. Kérdezem, tud-e majd dolgozni a kemó mellett. “Tud, mert neki dolgoznia kell.” Bizakodva jövünk ki, anya kicsit könnyebb, mondom neki (és magamnak), hogy kis lépésekben kell gondolkodnunk. Battyogunk lefelé a kórház dobjáról, aztán ruhát vásárolunk, próbálgatunk. Ez mindig feldobja. Egyszerűen nagyon óvatosan kell vele megtalálni a hangot, de én mindent beleadok. Úgy látom, jó passzban van, Arany doki neki mindig egy megerősítés, nyugta.

Augusztus elejére le van foglalva a tátrai ház. Ez is egy olyan cél, aminek a szeme előtt kell lebegnie. Harminc éve járunk ki, a második otthonunk. Anya mindenkinek meghagyta, ha meghal, a hamvait a Tarpataki-vízesésbe szórjuk. De most nem gondolunk ilyenre. Arra gondolunk, hogy erő, akarat, szándék összeadódik.

Tavaly kötegnyi levelet és rajzokat kapott a tanítványaitól. Pityeregve olvasta őket a kórház kertjében. “Ica néni, éjszaka nem tudok aludni, mert rád gondolok, imádkozom érted.” …és hasonlók. Görcsös gyerekírások, itt-ott egy helyesírási hiba, és csupa szív.

Arany doki meséli, hogy ugyanolyan problémával, mint az anya, van egy páciense. 31 éves. Egy évvel idősebb nálam. Belegondolni sem akarok, mi zajlik abban a nőben. És csak arra tudok gondolni, hogy de jó lenne, ha mi emberek végre meglátnánk és elhinnénk, hogy minden a fejben dől el, hogy minden a szándék, az akarat, a postulatomok.

Tavaly a kemó alatt végigültem minden kezelést anyával az onkológián. Fiatal, középkorú nők és töpörödött anyókák egy szobában, ahol pattog a máz a faszekrényről, iszonyatos állapotok. Minden beteg más. Van, ki egész nap meg sem szólal, van, ki a szemeire zsebkendőt tesz, mert nem bírja az infúzió látványát, és van olyan is, ki hangosan szidja azokat, akikről azt feltételezi, hogy megbetegítették. Nem akarok a magyar egészségügy elemzésébe kezdeni, de regényt lehetne róla írni. Vajon menyi pénzbe kerülne, hogy legalább ezekbe a kórtermekbe klímát tegyenek, vagy mennyit számítana, ha lenne benn egy magnó és valami nyugis zenét adnának, vagy legalább a wc normális állapotban lenne. Párszor még el fogom átkozni azokat, akik íróasztalok mögül döntenek.

This entry was posted on Mittwoch, Juni 27th, 2007 at 13:17 and is filed under Allgemein.