Kicsit korábban érkeztünk az ambulanciára. Kijött az Egyedüli Kedves Nővér, ránézett a lapra, és ennyit mondott: - Nagyon sajnálom, de a professzor úr beteg, és nem lesz a héten.

Paff. A következő pillanatban már vigyorogtam is belül. Mert tudtam! Hurrá, nem lesz embertelen ambulanciai, elhadart kontroll. Na most mit tegyünk? Tanakodtunk anyával a folyosón. Semmit. Benézünk a turkálóba, aztán megyünk haza. Oké, és az Arany dokit hívjuk? Igen, de kinn, rá kell gyújtanom.

Épp tárcsáztam, mikor kifordult Arany doki az ajtón. Anya úgy megörült neki, hogy rögtön átölelte, és lenyomott neki két puszit:) A doki csodálkozott is? - Jaj, de örülök, doktor úr, a Judit épp telefonált volna. - Na, mi a helyzet, hogy van? - Doktor úr, jóóóól vagyok, csak magas ez a tumormarker - mondja anyám kicsit kislányosan, félig keseregve, de félig túlcsordulva. - Miért, mennyi? - Hát, ezer. A kemó előtt kétezer volt. - Á, ez önmagában nem jelent semmit. És egyébként is, másfél héttel az utolsó kemó után tumormarkert csináltatni semmi értelme. Minimum három hónap, míg valós eredményt mutat - mondja. És én sokatmondóan anyára nézek. Mert ezt pofázom hónapok óta neki, és nekem nem hisz. Pedig a fél orvosi irodalmat elolvastam már a tumormarkerekről. Csak a futószalag-onkológián ezt leszarják. - Na, hívjon majd, ha tudja, mikor jön megint Pécsre, és megnézem magát mindenképp - mondja Arany doki, akit imádunk, és elmegy.

Boldogan sétálunk le, ugye mondtam, ugye mondtam, ugye mondtam. És gyönyörűen süt a nap. Aztán eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt, még egyetem alatt Annácska volt a prof magánrendelésén, menjünk oda, és anya, fejezzük be ezt az egész kórházba járós sztorit, csináljuk meg végre a fejedben legelőször, hogy NEM KELL TÖBBET AZ ONKOLÓGIÁRA JÖNNI. Ott is vagyunk hamar, cím megírva, este rendel, még az iskolából sem kell elkéredzkedned, minden szuper.

Holnap jegyütt megyünk vissza Bécsbe, és még nálunk is alszanak! Én semmi, de semmi mást nem kértem tegnap elalvás előtt az univerzumtól, csak azt, hogy minden a lehető legjobban alakuljon ma. Nem mondtam meg az utat, mert nem az számít, azt rábízom. És így is lett:)))) Én TUDOM, hogy anyával minden jól van és lesz!

This entry was posted on Mittwoch, Oktober 29th, 2008 at 20:22 and is filed under Allgemein.