A kellő tudatossággal leszülető lénynek (is, de legfőképp neki) minden momentum patikamérlegen, mértani pontossággal van kimérve. A kérdés csak az, hogy ki mennyire FIGYEL, és hogyan képes eligazodni a labirintusban. Mert az életbe bele lehet süppedni, és elfelejtjük észrevenni a Jeleket.

Rá se jövünk egész életen, életeken (többes szám! fontos!) keresztül, hogy semmi új nem történik velünk: mókusok vagyunk a magunk mókuskerekein belül, és még annyi eszünk sincs, hogy ráeszméljünk: a folytonos körbe-körbeszaladgálástól már nagyon régóta totálisan neurotikusak vagyunk. Pedig van élet a mókuskeréken túl! Sőt! Ott van az IGAZI élet.

Egy új, fényesebb, kevésbé kopott mókuskerék, vagy egy új, még össze nem piszkolt ketrec az még mindig mókuskerék, és még mindig csak egy ketrec. Mert mókusokból rókákká, kutyákká, majd szent oroszlánokká kell alakítanunk önmagunkat.

Ébresztő, emberek! Szerintetek, amiben most vagytok, és amitől “szenvedtek”, hányszor történt már meg veletek - ilyen olyan szereposztásban?(Kérdem ám önmagamtól is.) Ki tudja hányszor. Számokkal felesleges bajlódnunk, hisz egy biztos: nem egyszer.

Egyetlen oka van, hogy itt kajtatunk a Földön: hogy felemeljük szívünket a Teljességbe. És akkor álljon itt egy dal, ami nagyon szépen elmondja mindezt.

This entry was posted on Freitag, Oktober 23rd, 2009 at 00:21 and is filed under Spiritualitás.