Fél kilenckor (reggel) még lementem a kórházparkba cigizni, és szövögettem egy petnekiflórát, ide a blogba, és megint a kismamákat figyeltem, és a legdurvább az volt, hogy a frissen átadott szülőszoba részleg ablakai tárva-nyitva voltak, és az egész kórházparkot egy kis bébi még az anyukája hasából szóló, kihangosított szívhangja töltötte be. Akkor azt gondoltam: micsoda egy szép nap. Amúgy percekig csak füleltem, hogy mi is lehet ez a hang, valahonnan ismerős, mire végre belém hasított, hogy jaaaa, a youtube-on nézett szülésjeleneteknél hallottam ezt, amikor még aszittem, hogy pikkpakk teherbe esem én is, és jobb minél előbb tisztáznom magamban, hogy otthon, vízben, bordásfalon vagy fogorvosi székben szeretnék-e szülni.

Szóval a szívhang az engem is megdobogtatott, nem mindennapi volt. Most meg úgy érzem magamat én is, mint a takony, akit falhoz vágtak.

Mert kezd eluralkodni rajtam a fásultság. Mit lehet újat mondani egy idő után? Amikor nehezemre esik mosolyogni? Vettem kaját magamnak, egy mozarellát, és odaültem a kórtermi asztalhoz. Néztem ki az ajtón, és kurvára elment az étvágyam. Ha én utálom-rühellem azt a kórházat, akkor mit mondjon az anyám? Akinek szétbökték már a karjait (most már a lábát is), és annyi keserves nap fűzi oda a hegyre őt?

Csak csendesen, és kicsit szégyenkezve nyígok itt, de muszáj leírnom. Muszáj leírnom, hogy lófaszt nem tudtok dokikáim arról, hogy mi az, hogykemó. Ti csak ráírjátok a zárójelentésekre, mindegyikre ugyanúgy, hogy “a kezelést jól tolerálta”, jól, meg a nagy faszt. Gyertek el egyszer hozzánk egy ilyen jól tolerált kezelés utáni hosszú hétvégére. És akkor majd lehet, hogy nem dobálóztok felelőtlenül a milligrammokban mért méreggel.

Szóval fásulok. Sajnos, és nagyon szégyenlem ezt. Hazaérkeztünk, apám jön elénk, anyám bedől az ágyba, én mondom, mi volt, mert neki ereje nincs beszélni, és akkor apám előveszi az elhaló, együttérző hangját, és már kezdi mondani: “Mucám, majd jobb lesz…”, és ekkor anyám összeszedi az utolsó erejét, és ingerülten folytatja: “Majd elmúlik, ugye?!” És megértem anyámat, mert végtelenül idegesítő lehet ugyanazt a dumát hallgatni három éve. De megértem az érzelmianalfabéta balfasz apámat is. Amit tud, megtesz. Furikázza anyámat, stbstb, nincs kedvem felsorolni. És itt az ágynál mit csinál ő? Ingerülten válaszol: “Jól van akkor…” és kivonul a teraszra. Bazmeganyád - gondolom én.

Kimegyek a konyhába. A pult terítve poharakkal, tányérokkal. Arra lusták vagytok, hogy kipakoljátok a mosogatógépet, és a szennyest be! - fröcsögöm. Csapkodva megcsinálom. Kinézek a teraszra. Apám a számítógép előtt ül. Feltolul a vér az agyamba. Most mi a picsáért nem mész oda hozzá???!!!! - szólok ki neki, és nem érdekel, csak egy kicsit, hogy az egészet az anyám is hallja. Apám nem reagál. 10 perc múlva bemegy. Hallom, beszélgetnek, valahogy bizalmasan. Basszátok meg - gondolom magamban.

A mosogatógép kavar, újra rend a konyhában. De apám eszik. Direkt kimegyek, mikor látom, hogy a tálcát behozza. Lerakja a pultra. - Pakoljál el magad után - mondom neki parancsolóan, ingerülten, nagyon bunkón. - MAJD elpakolok - mondja ő is parancsolóan, ingerülten, nagyon bunkón. - Ahogy szoktál, ugye? - jaj, de elverném rajtatok a port, édesistenem.

Hát ilyenektől IS vagyok kimerülve. Bébiszívhang valami másik univerzumban, a petnekiflórát elfelejtettem. És nem írom le, mihez lenne most kedvem a leginkább.

This entry was posted on Freitag, August 29th, 2008 at 20:38 and is filed under Allgemein.