Kérdések
April 9th, 2008Miért is várnám el, hogy bárki is igazán együttérezzen velem? Hogy gondolhatom, hogy az alapján, hogy elmesélek valamit, felületesen, sietve, az alapján átmegy az átélés maga? Mert például anya hiába mondja: “kislányom, elképzelni nem tudod, hogy mennyire a gödör alján éreztem magam azon az ágyon”, és én hiába mondanám neki: “el sem tudod képzelni, micsoda erő kellett, hogy mosolyogjak, mikor ott feküdtél”. De mosolyogtam, mert akkor ő volt a lényeg, nem én. Imi mondta mindig: “ha a társad akciózik, ne licitáld túl”.
Senki, senki nem tudhatja, mi volt nekem ez a mai nap. Hogy nem csak izgulás, félelem, de végül a kibukkanó napsugár is. Ha most, ebben a pillanatban visszanézek korábbi éveimre, reakcióimra, csodálkozom. A mindent elmesélni, átadni (azt hittem, át tudtam adni bármit is) ma már inkább befelé megy, egyre mélyebb részeimbe. És mennyi hely van bennem, mekkora elasztikus valami vagyok, hogy ennyi minden elfér!
Az egyik barátom arról örvendezik, hogy végre sikerült eladni a házukat. A másik barátom mai napja sikereiről, a harmadik ember a kollégákról, a negyedik fájós lábáról mesél. Mindenkinek a magáé a fontos. És ez nem fájhat nekem. Ide vésem ezt most, hogy ne felejtsem ezentúl.
A lelkem ki van fosztva. Kongok, fáradt vagyok, de kicsit megkönnyebbült is. Kivel akarnám ezt megosztani? Senkivel. Az érdeklődés max. 2-3 mondatig tart (talán már a kérdés közben is a saját dolgaira gondol). Nem szabad ezen szomorkodnom. Nem húzhat ez le. Mert nem ez a lényeg. De a szívem mélyén mégis szomorú vagyok: oldani vágyom és oldódni vágyom.
Ma, ahogy sétáltam lefelé a kórház dombjáról, nagyon elkezdtem várni, hogy útban legyek Nizza felé. De nem, legyek inkább már ott, nem pont Nizzában, csak útban felé, San Remo, vízszag, vitorlások, nem beszélni, csak suhanni, nyalni a csíkokat, benyalni a napfényt, vakáción lenni, gondtalanul, csenddel a fejemben, tiszta tudattal, minden szó nélkül, kinapozni magamból ezt a hosszú, zsíros, görcsös telet. Ámen.


April 9th, 2008 at 22:26
Pussz, Fermina. Hogy tudjad.
April 9th, 2008 at 22:28
Mármint szeretetképpen.
April 10th, 2008 at 07:48
Tytt, ide ért!:) Köszi és vissza!
April 10th, 2008 at 09:27
Ez biztos. Senki nem élheti át úgy a TE dolgaidat, mint TE magad. És van az a mondás, hogy ha egy kapalba mindenki beletenné a problémáit, gondjait, és a végén ki kellene belőle húzni egyet…mindenki a sajátját választaná. Érdekes… :S
April 10th, 2008 at 19:20
"Ma, ahogy sétáltam lefelé a kórház
dombjáról, nagyon elkezdtem várni, hogy útban legyek
Nizza felé. De nem, legyek inkább már ott, nem pont Nizzában,
csak útban felé, San Remo…"
Menni fogunk arra is Putto.
April 10th, 2008 at 21:33
Megyünk, igen:)
April 14th, 2008 at 15:18
Nagyon tetszik az írásod. Mindig csak Te vagy. A másik sosem érthet meg úgy igazán, hiszen a szavak amikkel kommunikálunk, már csak árnyékai az érzéseknek, nem elegendőek, h kifejezzék azt a sok érzetet ami bennünk van. Empátia. Empátia.Empátia. Mantrázok anyukádért, egy örangyallal több… :)
April 17th, 2008 at 21:39
Emese, köszi!:)