Nekem még a blogom sem őszinte. (Legalább ebben legyek őszinte.) Most jutottam erre, az előbb, teregetés közben. Meg arra, hogy a környezetemnek valami megfoghatatlan valami vagyok. Olyan, akinek akkor is működik a házassága, ha teszem azt hónapokig nincs egy légtérben a férjével. Olyan, aki munkahely nélkül is mindig tele van pénzzel. Olyan, aki szex nélkül is mindig kielégült, vidám, kicsattanó, teljes, harmóniát árasztó. Olyan, aki soha nem vár semmit, viszont határtalanul és kifogyhatatlanul ad. Olyan, aki a saját érdekeit mindig háttérbe szorítja. Olyan, aki ezt tiszta szívből teszi mindig. Olyan, akinek mindig van cigije. Olyan, aki mindig pont úgy viselkedik, mint azt az adott ember elvárja. Olyan, aki mások témájába kivétel nélkül mindig szívesen bekapcsolódik, érdemben hozzászól, határozott véleménye van, cserébe viszont soha nem várja el, hogy mások a saját témára vevők legyenek.

Olyan, aki mégis, mindezek mellett/ellenére nem Akárki, hanem Valaki.

Most kezdek arra ráébredni, mi a picsa miatt is diagnosztizálom magamnál jó ideje, hogy “pillanatnyi” lelki diszpozíció. Az, hogy most mindezeket leírtam, egy picit könnyít rajtam. De úgy érzem magam, mint aki a folyó közepéből kalimpál a parton ücsörgőknek, hogy “emberek, mentsetek már ki”, míg azok vagy hunyorognak, vagy visszaintegetnek vidáman, vagy odaszólnak, hogy náluk a kerti medencében tisztább a víz.

Nem Akárki, hanem Valaki.  

This entry was posted on Donnerstag, Mai 29th, 2008 at 23:11 and is filed under Allgemein.