Van a lelkemnek egy része, ami muszlinruhát visel, alatta csipkés kombinét. Formás cipő kopog, amint a lelkem lépked, és a muszlinruha igencsak kacér. Melleim pattanó tulipánok alatta, szemérmetlen-pirospozsgásak, meredők, hamvasak. Ez a lelkem törékenynek hat, de nagyon elszánt, és a muszlinruha kivágásából rafinált, csacska életöröm bugyog kifelé. Télikabátja, nehéz, vastag ruhadarabjai nincsenek, mert ezen a vidéken örök tavasz van. Afféle, ami olyan örök pillanatokból tevődik össze, amikor teljességükben virítanak rikító virágok, nárciszok tátonganak, a fák virágzanak, és ha csak rájuk nézek, elborít a virágzás dússága. Pont olyanok, mint a mindenórás kismamák. Lelkem e tája szüntelen tart valahová, állandóan útban van valami homályos, de a mindenséget ígérő boldogság, beteljesedettség irányába, és nincs tudatában, hogy sosem ér a célba. És épp ez a legfelajzóbb benne. A szabadban egy zongora áll. Kalapácsai közt pitypang bukik elő, tenyerem fehéren pihen fedelén, jobbláb néha jobbra, ki, felhúz, visszaereszt, bizsereg, egyenes fejtartás, körbenéz, ural, bájol, selyemharisnya simul, hang csilingel, ja, das ist meine Melodie, tírerírerí, so lieb ich meine kleine Melodie, elalél, kikacsint.

This entry was posted on Sonntag, März 30th, 2008 at 13:04 and is filed under Allgemein.