- szokta volt mondani régi, első főnököm, olyan esetekben, amikor nagyon-nagyon szar helyzetben volt a cég (és ez igen gyakori volt). Megmaradt bennem a mondat, és nemcsak azért mert jól hangzik, hanem, mert a szar, picsa, legalja helyzetekbe hozott mindig valami könnyü derüt, és előrevetítette, hogy győzni fogunk.

Egy hete, minden reggel ezzel a mondattal ébredek, ezzel a mondattal alszom bele az öntudatlanságba. Habár. Bárcsak öntudatlanság lenne, de nem az. Rémálmok, kusza, zavaros történetek, az elme turmixa. Innen szép győzni. Innen szép győzni. De mit is kell nekem (le)győzni? Önmagamat? Az egómat? A másik egóját/elméjét/elmebetegségét? Általában belekavarodom a kérdéseimbe. Fragen über Fragen.

Egyszer, nagyon rég, mikor - ma már így látom - buta, elmebeteg módon szerelmes voltam Attilába, a légiós szerelmembe, a poklok poklát jártam meg.Észrevétlenül süllyedtem olyan depresszióba, hogy a végén már nem tudtam reggelente felkelni, és dolgozni menni. Egész nap feküdtem az ágyban, VÀRTAM ATTILÀT, és még arra sem tudtam magam rászánni, hogy elérjem az utolsó buszt, és hazamenjek.

Végül odáig fajult az egész befordultágom, hogy kiraktam a konyhaasztalra az összes kurva gyógyszert, nyugtatókat, erős fájdalomcsillapítókat, bőgtem a kiskonyhában, nem tudtam senkit felhívni, mivel a vezetékes telefont már egyirányúsították, és írtam a naplómba. A sok faszságot, ami az elmémben futott. Aztán egyszercsak megcsörrent a telefon. Réka hívott Angliából. Nem is értem, hogy hívhatott fel. Haragban váltunk el, semmi kommunikáció nem volt köztünk hónapok óta. Ahogy meghallottam a hangját, kitört belőlem a bőgés. Nem Rékának örültem, hanem annak, hogy valaki megmentett attól, hogy begyógyszerezzem magam. A mai napig nem tudom visszaolvasni a naplómban azt az estét.

Szóval itt volt ez a befordultság. Párosult hozzá egy szájíz. Egy szemüveg, ami a lelkemre került, és egészen máshogy láttam a világot. Ettől a szájíztől rettegek azóta is. És évekig nem is éreztem, felidézni sem akartam.

Ma azt látom, hogy a depressziónak, ennek a szájíznek, ennek a fura szemüvegnek sokkal könnyebb átadni magunkat, beleengedni magunkat, mint kimászni belőle. Hónapokig kellett anno várnom, hogy legyen egyetlen egy felismerésem is az egésszel kapcsolatban. Ez az egész nyáron volt, egyedül voltam Pécsett, és azt hittem, ha majd a barátaim újra ott lesznek, minden egy csettintésre elmúlik. Aztán meglátogatott Annácska, és emlékszem a döbbenetes csalódásomra. Mert kurvára leszartam, hogy ott az Anna. Feküdtem a kanapén, Annácska nyomatta volna nekem a dumát, én pedig - mintha ott se lenne - befordultam a fal felé, és csöndben sírtam. És akkor, nem sokkal ez az eset után, hosszú, depresszív hónapok után jött az a felismerésem, hogy senki, de senki nem válthat meg a depressziótól, senki, de senki nem fog helyettem kimászni a gödörből. És akkor kezdtem jobban lenni.

Keserves út volt, keserves tapasztalat. Egy hónap alatt belefogytam vagy tizenöt kilót, semmi nem tudott örömet okozni, nem kívántam semmilyen kaját, nem éreztem ízeket, nem tudott semmi - se zene, se könyv, se természet, se semmi - elérkezni a lelkemig. Nem hatott meg semmi. Csak pörögtem ebben az elmebeteg szerelemben, ami teljesen irreális volt. A szerelmem a legjobb barátnőmmel Nizzában dekkolt, jött a telefon, hogy habár alig-ismerősként mentek ki, most már mint nő és férfi vannak együtt.

Ennyit az előzményekről. A múlt héten kétszer - nyolc (!) év után - gyorsan, egymás után kétszer is megéreztem azt a szájízt. Nagyon megijedtem. Figyelni kezdtem magam, hogyan látom a világot. És észrevettem, hogy kezd az a bizonyos szemüveg a fejemre nőni. Akkor mégjobban megijedtem.

Figyeltem magamat. Amikor este befekszem a kádba, és mikor a borotváért nyúlnék, hogy leszedjem a lábam, könnybe lábad a szemem a hiábavalóságtól, akkor is megijedek nagyon. Legyőztem magam, egyelőre borotválom a lábam. De a körmeim katasztrofális állapotban voltak. Megcsináltam azokat is. A lábkörmeim kivételek. Azok szépek, elcsöppenő cseresznyék, de ha rájuk nézek, őket is hiábavalónak látom. Mármint a pedikürt.

Aztán észrevettem, hogy leszarom, milyen a hajam. Megfésülködtem reggel, és az volt a jó, ha nem láttam magam sehol. Felöltöztem nap mint nap, de úgy éreztem magam az utóbbi tíz napban, mint egy másnapos napon, mikor egész nap pizsamában döglesz.

Már napok óta nem mosolyogtam! Ezt is tegnap este láttam meg. Én, aki mindig-mindig mosolyog. Napok óta nem mosolyogtam, szívből.

Én nagyon félek ettől a szájíztől. A deprimált hangulatom okáról itt nem fogok írni, mert nem tartozik senkire, csak rám, de az biztos, hogy sokkal, de sokkal nehezebb kijönni a szarból, mint beleengedni magunkat. Végülis ez a lényege annak, amiről írni akartam.

Ma reggel felkeltem, alaposan megfésülködtem, aztán kivasaltam a hajam, hajviaszt kentem rá, és belakkoztam. Kiszedtem a teljesen elhanyagolt szemöldökömet, kifestettem a szemeimet, és levettem a melegítőt, és rendes, utcai ruhát húztam. És ma már nagyon sokszor elmondtam magamban, hogy nem engedem magam bele abba a mocsárba, ami körül mostanában kóválygok. Semmi, és senki nem ér annyit, hogy szarul legyek. Értékelnem kell magamat, és szeretni. Mindenkinek ezt nyomatom. Most rajtam is a sor.

This entry was posted on Freitag, Oktober 17th, 2008 at 13:47 and is filed under Allgemein.