Nézd, rebeg
pulzál a fény
a boldog lény
színeket terít körém
rám simítja margaréták báját
telehint rezgő mákmagokkal
rózsaszirmokat, mályvát
kever belém
eleven festékpaletta
éteri köntösöm
hímzés fut róla:
képzelt köldököm
ezüstszálat növeszt feléd.
Itt haladnak halhatatlan étkek.

Testtelen szépséged
így vonzom
invitálom
az éber álom
átmos millió torz életen
végül eltalálunk
hova régóta vágytunk s
feloldódnak bódító vétkek:
ím, a szüntelen jelen.
Külső s belső tájak egybeérnek.

(Otthonunk belakjuk,
- meglásd -
az éterikus jászolt:
búránk csillagtalan:
immár hófehér az égbolt.)