Kicsit jobban vagyok, de amikor a semmiből elő terem egy gondolat, akkor nem látom a fájdalom legvégét, mélyét. Ha itthon takarítok, úgy csinálom, ahogy anya szerette. Aztán amikor kész vagyok mindennel, arra gondolok, hogy mi lenne, ha nemsokára betoppanna? És örülne, hogy nincs rumli, hogy meg van főzve az ebéd. A ruhái is a helyén vannak. Meg ilyenek. És akkor az valahogy a felszínen tart, hogy bármikor haza érhet. Pedig nem fog.

Vagy az a mély fájdalom, mikor tényleg a semmiből a gondolataimba jön a kép, ahogy fekszik meghalva, és ott a jobb szeme sarkában a kövér, fel nem száradó könnycsepp. Valamiért ez a könnycsepp nekem annyira, de annyira fáj…Mert nem tudom, miért volt, és csak bízni tudok abban, hogy nem a fájdalom miatt. Ez a könnycsepp…nem is tudom leírni, kiírni magamból. Amikor eszembe jut, meg kell állni, és várni, míg megint kimegy belőlem a hasítás.

Egyébként meg, elköltöztem Bécsből. Budapesten találtam munkát is, és van egy cuki kis lakásom is.

Amikor ide írok, az terápia, akkor a jelenbe kerül rögtön az elmúlt négy évem. Talán egy icipicit kezdem magamon kívül látni ezeket az időket. Hátha tudok majd ide írni még.

Annak közepébe’ kinyílott a rózsa…

This entry was posted on Samstag, Mai 15th, 2010 at 14:24 and is filed under Anya, E/1. személy, Munka.