“Fehéret a fehérrel, feketét csakis feketével”, “mosogatás után töröld szárazra a rozsdamentes mosogatót, különben csúnya lesz a vízcseppektöl”, “takarítani rendszeresen kell”, “kutyát is úgy kell nevelni, mint egy gyereket” - ezeket és más ezer és egy jótanácsot anyámtól kaptam. Ha végignézek az életemen, mindenkitöl, akivel kapcsolatba kerültem, tanultam, ellestem, átvettem valami hasznos dolgot. Ha mással nem, hát valami rossz szokással is, de tanított mindenki.

Van viszont egy valami, aminek az eredetét nem tudom meglátni. Az pedig az, hogy sohasem adom fel. Soha nem adom fel. Soha. Nem Adom Fel.

Most hajnal van. Megpróbáltam a legcsendesebben kávét fözni. A. nem aludt egész éjjel, nem rég aludt el. Most hajnal van, a szemközti ház tüzfalán már hasít a fény. Lombok inganak az ablakkeretben. Szemközti függönyök mögé gondolok. Próbálom elképzelni, milyen lehet a reggel abban a túlsó konyhában. Érzik-e a jó levegöt beáramlani, vagy rá sem gondolnak. Miféle gondok gyötrik öket, és ök is úgy gondolják-e, hogy “soha, nem, adom, fel”. Aztán nézem ezt a sok levelü növényt itt, az asztal mögött, és elképzelem, milyen lehet neki ez az örök póz.

Nem vagyok jól. (soha nem adom fel). Rossz álom után vagyok. Álmomban egy hatalmas-erös férfi megkörnyékezett. Elsö riadalmamban nem is értettem, mi történik velem. A.-t kerestem, de nem volt sehol. Helyette csak gomolygó feketeség és a testemet fogdosó karokat éreztem magam körül. Aztán ez a feketeség valahogy materializálódott, és a követelödzö karok magukhoz vontak. Tolták a szám rideg mellbimbókra. Nyalni kellett, csókolni kellett, szopni kellett. Aztán pillanatra szünet, megmerevedett a kép. Aztán újra. Nyalni, csókolni, szopni. A hajam tincsekbe állt a tikkasztó höségtöl és levegötlenségtöl. A számba kenödtek a hajszálak, és szúrt a csipa a szememben. Csutakos haj. Izzadtság. A hálóingemböl kibillentek az amorf melleim, és lomhán hevertem. És nyalni kellett. És szopni kellett. Aztán a karok erösen szorítottak. Egy térd az ölem közé férfözött. Nyomakodott, furakodott. Három pillanatra elöntött a hév. Az az ös-ösztön vágy, hogy felfaljam a másikat, és erre a három pillanatra megfeledkezhettem arról, hogy valami idegen müveli mindezt velem. A.-t képzeltem oda, és három pillanatig élveztem az ölelést, a térdet az ölembe furakodva, és valami öröminger megindult bennem. De aztán megint kiestem a képzeletemböl, és ismét nyalni kellett, szopni kellett. A fejem billegett elöre-hátra, aztán kurtán-furcsán bevégzödött a szituáció.

Aztán felkeltem, és muszáj volt elolvasom, hogy: “Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por meg az idö mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.”

Arról akartam írni, hogy soha nem adom fel. Mert soha nem adom fel. Mert nem létezhetnek ilyen fekete dolgok az én világomban.

This entry was posted on Freitag, August 1st, 2008 at 07:14 and is filed under Allgemein.