Utálok már ide járni, de ezeket a gondolataimat ide tudom csak letenni.

Nagyon nehéz. Azt hittem, ahogy telik az idö, majd könnyebb lesz. Épp az ellenkezöje. A hiány, a veszteség masszívan mélyül, és ülepszik le. Nekem az anyák napja mindig egy csoda volt. Ez az elsö olyan anyák napja, hogy nekem nincs kit köszöntenem. És nagyon nehezen viselem. Ráadásul olyan jó volt régen, hogy szinte egy napon van anya születésnapjával. És így lett ez az idén is. Csak most már…

Tavaly ilyenkor anya az egész családtól egy sziklakertet kapott ajándékba. Amíg csináltuk, nem nézhetett ki az ablakon, nem jöhetett ki a teraszra sem. Idénre kelt igazán életre, már befutják szépen a virágok, a növények. Ott dudorodik ki a földböl a kert közepén, olyan, mint egy eleven dobogó, pulzáló emberi szív, az anyám, a családunk szívcsakrája.

Szóval ez a nap nekem annyira üres, elárvult, olyan nehéz. Nehéz ebben az elárvultságban átvészelni. És annyi minden eszembe jut.

A mama is beteg volt már, csak feküdt, mi pedig mentünk anyával, felköszönteni virággal anyák napján. És akkor megkérdeztem mamát, hogy és mama milyen volt AZ a nap, mikor az anya megszületett? A nagymamám pedig felnézett a plafonra, elrévedt, és nagyon sírt, és azt mondta: veröfényes napsütés volt egész nap, és az volt élete legszebb napja. És ott fogta az ágyban a hatalmas csokor virágot, szinte ki sem látszott mögüle. És sírtunk mindhárman. Aztán rá három hétre meghalt.

Nagyon nehéz okosnak maradni. Rá gondolok másokra, akiknek van most kit köszönteni, és sóvárgok.

This entry was posted on Sonntag, Mai 2nd, 2010 at 12:53 and is filed under Allgemein.