“Kinn fekszünk túl szigorú, vonalas kerteken. A nap mereven tűri önnön bamba forróságát, maga köré csal pár tudatlan, bolyhos felleget. Vékony csíkmadarak égnek gyanútlanul, amint közelébe érnek s vijjogó hamvak szórják fémszínűre a lebegő délutánt. Vasárnap van. A falu felé gondolunk. Már dermed a leves a kihalt konyhákban, a sz´daásüvegek szája körül csendben csiripelnek a benn rekedt vízcseppek. A kutyák elnyúlva szuszognak tarka konyhaköveken. Néha egyet-egyet húznak fülükön, hogy elzavarják a szemtelen, apró legyeket. Szobák mélyén horkol a jóllakottság. Dundor asszony tudatlan elfeküdve, ingje megadón félrecsúszva; fel-le, fel-le, ütemesen emelkednek-süllyednek tejfehér selyemkeblei.
Nem is oly rég még, hogy durung, ügyetlenül kéredzkedő férfikezek közt dulakodtak, de aztán csak győzött a teli gyomor, s a ház ura álomba horkant, hasában pedig buzgón dongott egyet-kettőt belei járatjaiban az ebéd. Jó élni. Legalábbis vasárnap, ebéd után - gondolhatnánk, ha végignézünk e békés, levélzajtól körbesusogott portán.
Gondos kezek lakhatják, hisz sehol egy oda nem illő gyomszál, a virágok illedelmes sorokban ágaskodnak a nap felé; egyedül tán a kert felé vezető út végén, az apácarácson tekeredik szemérmetlenül a rózsa. Nem így az angyaltrombita. A déli, tikkasztó hőségben alig bírja sárga tölcséreit, mind a porló föld felé szomorkodik. Bánatosakat bólint a paradicsom is. Illatozó kaporszálak szomjan bóbiskolnak a vadzöld petrezselymek és répák közt. Odébb egy farakáson gúnyos macska lapít, nem idevaló, csupán éhsége hajtotta kerítésugrásra, és a lakmározás őt is alvásra lustította. A veranda hűvösében meggyszín muskátlik bólogatnak teli gombfejeikkel, mikor is neszezés hallatszik a konyhából.
Vége a pihenőnek. A ház asszonysága vaskos fonatú kalácsot készül dagasztani. Odabentről a szobából unottan morog ki az uraság, bizony nincs ínyére, hogy az asszonyka észrevétlen osont ki az ernyedt ölelésből. - Hát itt hagyott…- dörmög, és hallatszik, ahogy kikászálódik busás dunnák fellegeiből s gémberedetten papucsába tolja szilaj lábait. - Sosincs idő a szerelemre, még az Úr szent napján sem - veti oda az asszonynak, de az mintha meg sem hallaná; épp lisztet szitál és törődötten tekint a hófehér porba. - Szerelem? - morogja magában, majd lisztes kezével melléhez nyúl, kissé tétován megmarkolja, egy pillanatra még farát is ingerkedőre billenti s végül mégiscsak kuncor vigyor hagyja el sötétre sült, apró arcát.”

/Petneki Flóra: Gólyafészek/

This entry was posted on Freitag, Juli 27th, 2007 at 17:31 and is filed under Allgemein.