„Kihajolt az ablakon. Milyen aprónak tűnik most, pedig a vas akarat több emelet magasra korbácsolja a szememben - gondolta Glória, és tovább nézte; addig, míg el nem nyelte a gömböly villamos. Kifújta magát és hasához nyúlt. Megnyomta az ablakpárkány. Sokat felszedett a télen; olyan puhány lassan, mint egy babzsák. Rosszkedve ízét azon nyomban megérezte szájában. Átöltözött, de ez a nadrág is feszült. Ettől aztán igazán emészteni kezdte magát, gesztenye haját akkurátus copfba fogta, majd belenézett jó mélyen a tükörbe: - Csúnya-csúnya! (…)
- No és mióta nem? - kérdi Kata szinte félvállról. Cigarettát töm vastag ajkai közé, rászorít, és már sistereg is. Mélyet szív, kinéz a presszó ablakán. Flegmán, félvállról, mintha ő csak e koszos, görcsös világ fölött létezne, vagy mintha maga a mindentudó úristen öltött volna testet benne. Mindenesetre igen nagy, langy fészekre vágyhatott a magasságos, ha ilyen nőbe telepedett.
- Valójában még soha… - vallja be végül Glória. Az imént még azon volt, hazudik valami butaságot, viszont akkor minek hívta ide őt? Elég volt a hazugságokból, félrevezetésekből. Elég az elfojtásokból.
Kata szemöldöke egy pillanatra homlokára szaladt, újra nagyot szívott a cigarettából, de ráncai közül a hitetlenség kiváncsisága szaladt körbe arcán és kis híján nevetésben tört ki, de Glóriára nézve még időben vissza tudta parancsolni a kíméletlen kacajt, egészen gyomra tágra faragott kapujáig. Szóra nyílt szája, végül mégis tovább hallgatott. Beszéljen csak a leány - gondolta magában és szerecsenszín császárnőnek képzelte magát, akinek már nem okozhat meglepetéseket az élet.
Ha mellette fekszem, úgy vibrálok, mint szem, mikor zebrára néz, tudod te, milyen az? - csattan fel a lány - aztán tíz perc múlva pedig már dühös vagyok, és látom magam, amint véresre pofozom, nem bírom, adj egy cigit - Glóriát fonyondárként kússzák keresztül s kasul azok az évek óta ki nem fújt ösztönök, amitől három perc múlva már sírni fog; könnye sózza a vizet, izzadt tenyerét erőszakosan keni a szoknyába.
- Megnyalogatom én a te szíved, ne félj - veti oda Kata kaján vigyorral szája szegletében és átsuhan gondolatain, hogy elcsábítsa ezt a fura-buja, csélcsap ügyetlen nőszemélyt. Glóriában is csicseregni kezd a huncutság, de neki a Miklós, a Miklós, a Miklós. Az a Miklós, akivel még soha…az kell.”

/Petneki Flóra: Gólyafészek/

This entry was posted on Donnerstag, Juli 26th, 2007 at 22:43 and is filed under Allgemein.