Régen ugye a nagy öregek megfestették a kertben heverésző, ábrándozó leányokat. Megfestették a krumplipucoló szegényeket, és a távolba meredő vándort a Rügen-i sziklákon. Készült festmény egy elnyűtt-levetett bakancs formájában az örökkévalóság kapujáról, és sok ábrándos, de leginkább unott képű, vájlinghasú nőről.

A jövőben készülnek-e olyan festmények, hogy például egy kurvára magába mélyedt, nem éppen vidám csaj, telt idomokkal, melltartó nélkül, feltűzött hajjal (nyakában pihék, hajszálak) ül egy szobában, arcának csak keleti felét világítja be az energiatakarékos asztali lámpa, füstölög mellett egy szál cigaretta, jobbra tőle egy elárvult telefonkészülék, fejében (felnagyítható lenne - ez lenne a kép középpontja) gondjai egyenként kifeszítve, lógva, megnyúlva a szájüregig, akár a teregetett ágynemű, koponyáját egy ormótlan nagy fülhallgató tartja egyben, megmentve az alanyt a széthullástól, (felőlem hangjegyek is lehetnének a fül körül), szívtájékon mellkasra implikálva Edvard Munch Sikolya, és a kép címe az lenne, hogy Judit?

Az emberi lélek vonzódik a klasszikához. Még mindig (és szerintem örökre) idegenül hat egy festményen egy telefon, egy reklámfelirat vagy egy autóbusz.

This entry was posted on Freitag, Juli 31st, 2009 at 00:06 and is filed under Spiritualitás, Társadalom.