(Nem tudom, hirtelen elkezdtem szorongani. Ugye van min szorogani, leginkább anyukámon, de jönnek hozzá egyéb dolgok is.) Tegnap este kilenckor már ágyban voltam, A. pedig fél tízkor csatlakozott, idejét nem tudom, mikor voltunk ilyen korán a kuckóban, dehát A. ma Stuttgartba repült, két napig egyedül vagyok. Már kettö negyvenötkor feliradtam, és félálomban megbeszéltük, miközben mégszorosabbra bújtunk, hogy van még két órája a kelésig. Aztán csipogtak a mobilok, lemásztunk, A. öltözködött, és indult. Aztán mikor becsuktam az ajtót, látom ám, hogy a mobiljait itt felejtette. Gyorsan mezítláb, hálóingben lefutottam az utcára, de a taxi már elment. A biztonság kedvéért még belekiabáltam a nevét a hajnalba, de semmi válasz. Vissza a lakásba, és mivel az utolsó szám, amit hívott, a taxirendelés volt, ezért felhívtam a diszpécsert, mondja már meg a soförnek, az pedig A.-nak, hogy itthon felejtette a mobiljait. Pár másodperc süket hallgatás után a nöi hang azt mondta, A. azt üzeni, mindegy. Nem mondom, hogy kicsit nem éreztem magam valami nyálas, romantikus filmben, aki még üzen egy utolsót a szerelmének. De aztán kicsit szorongani is kezdtem, hogy most el vagyunk szakítva egymástól, de aztán fél óra múlva a reptérröl már hívott is.

Szóval reggel öt óra óta fenn vagyok, nem feküdtem vissza. Elolvastam a blogokat és belemerültem a Khívától keletre-be, ki is linkeltem. Kicsit ettöl is szorongok. Néztem a fotókat, olvastam a beszámolókat, és hirtelen olyan nagyra nött a világ körülöttem, és én olyan kicsi lettem. Nézem a jurtákat, a kirgizeket, és nem fogja be az agyam a távolságokat, a más kultúrákat, és azt, hogy bizony, ök is a 21. században élnek, ök is most vannak itt Földön, és semmit nem tudunk egymásról. Semmit. Pedig mi is sokat utazunk. De ez Európa, az pedig ott a nagyon messze, a nagyon más. Pedig itt Európán belül is micsoda különbségek vannak. Minket édes borzongással zaklatnak fel az egyéni szokások (lásd angliai útibeszámoló), de amit ez a két bátor utazó megélhet, az a nagybetüs kultúrsokk.

Szorongok ettöl és hirtelen attól is, hogy most itt vagyok, két napot egyedül, A. nélkül. Persze számba vettem, mi mindent fogok csinálni: kitakarítok, dolgozom, elmosogatok (mert a hütö után most úgy néz ki, a mosogatógép is elromlott), kivasalom a hegyet, beiratkozom a fitnessterembe, postára megyek, van egy csomó email a fejemben, amiket meg akarok írni, de mégis. Szorongok és ez a két nap olyan nagy szakadéknak tünik, hogy már most arra gondolok, milyen lesz, mikor holnap este tizenegykor hazaérkezik A., és szerintem még az Air Berlin-es szendvicset is elhozza nekem. Mert nagyon szeretem a madárlátta kajákat. Azért kurva szar egyedül lenni.

Most landol.

This entry was posted on Mittwoch, November 21st, 2007 at 09:23 and is filed under Allgemein.