Egy újabb nap Pécsett. Kora reggel érkezünk, és a legújabb rendszer szerint először a földszinten felvételeztetjük anyát. Épp pisil, de távollétében gyorsan beadom a papírjait. - Magas a vérnyomása - zsörtölődik a felvételis. - No hiszen, vajon miért? - gondolja anyukám, és tudom, hogy izzad a tenyere, ugrál a gyomra, fél, hogy ma vajon milyen tortúrákon megy majd keresztül.

Aztán felbattyogunk az osztályra, viszem a nagy utazótáskát és azzal bíztatjuk egymást, hogy majd biztos ma is hazaengedik, nem lesz semmi gond, és ma úgysem vizsgálja meg az onkológus, mert múlkor már megvolt. Nem bírnám ki, ha mégegyszer cérnát találnának bennem - sóhajtozik anya.

Fenn idegen nővér fogad minket, és ilyenkor mindig elbizonytalanodunk, mert mindig biztonságot ad, ha a jól ismert valamelyik jön felénk a folyosón, aki már tudja, hogy anya az első nap mindig hazamegy. Minden egyes alkalommal valahogy ismerősebb lesz az osztály, a visszatérő betegek, lesz “kedvenc” szoba, “kedvenc ágy.

Sajnos túl magas a káliumszint, ezért ma kap egy átmosó infúziót, vízhajtóval, ami átmossa a vesét; túl sok méreg rakódott le, éjszakára is itt kell maradnia, mert reggel hatkor veszünk újra vért, sürgősségire elküldjük, hogy reggel nyolcra, a vizitre megjöjjön az új eredmény - mondja monotonon a nővér, aki készséges, de mégsem sugárzik a szíve, mint a nyugdíjba vonult Teri nővérnek. Anya összeomlik, hogy nem jöhet haza.  Aztán bíztatom, hogy nézze úgy, hogy ez az ő érdekében történik, és itt maradok vele egészen estig, elleszünk, hajnalban pedig már megint ott leszek.

Hamar lecsepeg az átmosó, pisil is minden öt percben, aztán később mégisscak megvizsgálja az onkológus is. Örülünk, hogy egyedül van egy szobában, magára nyitja az ablakot, jöhet a friss levegő. Este hatkor elbúcsúzunk, a buszon azonnal beájulok.

Ez egy nap, címszavakban. De most a fejembe vettem, hogy megbombázom a Horváth Ágnest, akármi is legyen, kinyomozom a mailcímét, postán küldök neki levelet a minisztériumba, felkutatom az iwiwen. Mert sok minden történt ám a mai napon, sok benyomás ér minket ilyenkor. Soroljam?

Volt beteg, aki háromnapja seggel ott, mert minden egyes vérvételnél elfelejtenek valamit megnézni. Amikor sírva kikel magából a doktornak: “Nézzen rám, kopasz vagyok, az idegeim szét vannak menve, itt dekkolok már mióta, mi van eredményeimmel? Csináljon már valamit!” akkor a doki, akit szintén meg lehet érteni, mert egyszerre öt helyen kell jelen lennie (szülészet, onkológia, ultrahang, járóbeteg rendelés) kikelve magából elviharzik a folyosón és ezt mondja: “Bassza meg, akkor menjen helyettem a műtőbe, a faszom tele van az egésszel!”. Igen, így, szó szerint. Mert ez embertelen.

Mivel infúzióra van kötve anyám, nem mehet ki pisilni, vagy, ha kimegy, viszem utána a palackot jó magasra tartva, de akkor mozog a tű a vénában, ami annyira fáj, hogy beszarsz. Mivel a szobában egyedül van, mondom neki, hozok inkább egy ágytálat. Keresésre indulok. Se nővér, se orvos az osztályon, ajtók zárva, csak a várakozó betegek lődörögnek. Megyek a WC-be. Sarokban egy vödörbe hajigálva az ágytálak. Rájuk nézek: ezek koszosak. Megyek egy másik kórterembe, hátha ott van egy felesleges. Egy segítőkész beteg elcsal, majd ő megmutatja hol vannak a tiszták. És visszavezet az általam koszosnak ítélt ágytálakhoz. Rászáradt pisifoltok stb. Fogok egyet, megtisztítom, viszem anyámnak. Katasztrofális állapotok amúgy: a mosdó, a zuhany - kb. 1960-ból.

Később kiderül, hogy a kórteremben lévő mosdónál csak hideg víz van. Az is csak csörgedezik, mint egy forrás. A sarkokban pókháló. Az ágynál persze, hogy oda van szerelve az olvasólámpa, ahol a lábad van.

Az ebédet már tizenegykor hozzák. Már akkor hideg. A tányér szélén hidegen remeg a zsír, mint valami koszos holdudvar. A mákos tészta jéghideg. Evőeszközt, poharat nem adnak: magadnak kell vinni. (Ugyanígy wc-papír sincs sehol.) A vacsora kenyér csücske négy otromba szeletre vágva, mindehhez egy azaz egy szelet vékony gépsonka, a legsápadtabb, legbüdösebb fajta, folpackba csomagolva. Kínunkban már röhögünk. (Persze én bevásároltam anyának.) Én azt hallottam, a Horváth Ágnes most épp azon tevékenykedik, hogy két menüből lehessen majd választani. Én neki csak azt kívánom, fizessen be egy ilyen kórházi túrára, ó, kedves Miniszterasszony Aki Egyetlen Napot Sem Gyógyított a diplomájával. Ennyit a körülményekről.

Volt mi megviseljen minket ma. Megtudom, hogy harmincéves fiatal nő, (nyolc hónapos bébije van, a terhesség alatt derült ki, hogy rákos), aki múltkor egy szobában volt anyával (járni nem tudott, pelenkázva, kopaszon, katatón állapotban), időközben meghalt.

Itt mindenki ismer mindenkit, a betegek tartják egymással a kapcsolatot. Késő délután szóba jön Gabi, akivel csodaszép napot töltöttünk anno, írtam is róla (Űr a lelkem post), aki híres volt végtelen optimizmusáról, életkedvéről, akit a szívembe zártam egy nap alatt, aki a Tátrában született, akivel mormotákról és tátrai csúcsokról ábrándoztunk, aki már steril szobában is volt, volt, hogy már járni sem tudott, fekélyek voltak rajta, de töretlenül akarta a gyógyulását. Múlt héten adtam fel neki postán a Titok c. filmet, hogy merítsen belőle erőt, írtam neki pár sort is, hogy micsoda kincs az a nap nekünk anyával, mennyit emlegetjük. Meghalt ő is.

Bandukoltam haza este, és nem akartam senkit magam körül, nem akartam itthon mesélni, csak Gabi és az a fiatal asszony kerengett bennem, és nem dühöt éreztem, nem vádat, hanem a gyökereimig meg voltam rendülve. Semmit nem tudtunk egymásról végülis, csak ott a kórházban találkoztunk, de mégis, egy pillanat elég sokszor, hogy a másikat a szívünkbe zárjuk. Akinek a kitartásából, akaraterejéből merítkezünk, aki reményt adott az anyámnak, hogy ettől a kemótól nem hull ki a haja majd, és nem lesz rosszul. Ez a nő elreppent. És az a másik, a fiatal. Itt ég a kép a szemem előtt, ahogy ott hevert. Hiába mosolyogtam rá, nem mosolygott vissza, nem beszélt. És ahogy néztem, láttam, hogy ott ólálkodik már körötte a halál. Látni lehet ezt, nem a szemmel, de valami mással, és olyan bizonyossággal, amitől megrettenek, mert tudom a bizonyosságot.

Anyával beszélgettünk sokat, sírt is, hagytam, hadd sírjon, oldódjon ki a könnyekben a feszültség. Aztán beszéltünk arról, hogy gyereket tervezünk, és adjon neki ez erőt, hogy unokázni fog, és nevekről beszélgettünk. Remélem, tud aludni, és reggel nyolcra már ott vagyok megint mellette. De én nem engedem több kemóra, mert csak méreg az egész. És nem hagyom, hogy szétpusztítsák a testét.

Ilyenek történtek ma. Van az emberi, és van a társadalmi része. Hogy miért nincs egy onkopszihológus az osztályon, hogy miért, miért, nem sorolom tovább. Ennyi sors, ennyi élet, itt ugrálnak bennem, mint a lángok, hol egyik szökik magasba, hol a másik, csak állok, és nézek, és elszánt vagyok, és nem hagyom az anyámat.

*Tavaly nyáron a Praterben bicikliztünk. Rengeteg ember özönlött az Happel Stadionba. Mi is oda tekertünk, kiderült, Robbie Williams koncert volt. Kicsit hallgattuk az őrjöngést, és amint RW meséli, hogy milyen beteg, aznap reggel az orvosa azt mondta neki, Robbie ma nem tudsz koncertezni. Mire Robbie belesüvölt a mikrofonba és az ájuló tömeget kérdezni: “És tudjátok mit mondtam neki?” - várakozás - “Fuck you, doctor!” - lányvisítás. Összenéztünk A-val, hogy micsoda egy primitív fasz ez a Robbie Williams, de ma nem tudom, hányszor csengett a fülemben ez a mondat.

This entry was posted on Mittwoch, November 28th, 2007 at 00:38 and is filed under Allgemein.