Hát a mai pécsi nap….én nem tudom, mintha átok ülne rajtunk. Először is a fájdalom ambulancián nem tudták visszafordítani anya Z-portját, így majd szeptember 7-én újra felvágják, helyreteszik, levarrják. Az onkológián új nővér, akinek köszönöm, innen is, hogy megkavarta a szart, és így megint saját határainkat feszegethettük, azaz reggel tíztől este háromnegyed ötig várhattunk arra, ami máskor tíz perc, nevezetesen, hogy minden oké, mehetünk haza, másnap kemó.

Anyám kisebbfajta idegösszeroppanást kapott, végigbőgte hazafelé az utat, én pedig olyan idegben voltam, amit már nagyon-nagyon utálok érezni. Nem baj, okosok, vegyetek el mégtöbb pénzt a magyar egészségügyből, aztán majd lehet figyelgetni, mire képesek vetemedni széles, elkeseredett tömegek, szavazattal, így, úgy, amúgy.

Az ilyen napok után annyira negatív vagyok, és olyan bosszú fortyog bennem, ami leírhatatlan. Aztán nyelek nagyokat, és az egész itt marad bennem, nem jön ki sehogy, nem sülök el, és ennek nagyon nem lesz jó vége.

Nagyon kimerült mindenki, és őszintén, a tököm tele van azzal, hogy állandóan a türelmemmel játszadozik a világ, az univerzum, a jóisten, jómagam.

This entry was posted on Dienstag, August 25th, 2009 at 18:30 and is filed under Anya, kórház.