Zöld illatok, a fűé, a gyomé, belülről kerengenek bennem, aztán ott vannak az útszuéli kutyák a képben, nem rohannak utánam acsarkodva. Összenézünk, aztán visszafordulunk mindannyian magunkba. Ők a földbe szagolnak, én surranok tovább. A lovak a kismórágyi kanyarban. Lefelé bólogatnak, a szél lassított felvételben neszez sörényük közt, aztán jött a másik kanyar a Nagy Fával. Még nem zöld, de a képben már alatta lihegek, szívom a kulacsot. Megtöltöttem pár száz méterrel korábban, a falu tűzharangjánál. A paradicsomra tapadt sókristály most az arcomon sós homok.

De mégis. Az a kismórágyi kanyar. Ahol kiszélesedik hirtelen a völgy, és a sok ringató kanyar után feltűnik a Színes Ház (sárga-piros falak, “az első emeletes ház volt akkoriban”- mondja mindig apám), és előtte mint lusta, örömeiből kipilledt terebélyes asszonyság terül dombok combjain a völgy. Hófehér és fekete lovak itt-ott, a gömböc bokrok töveinél, megannyi élő gombostű. Elpihen a szemem. A hegyoldalba szántott szív. Az most is ott van. Tarka tehenek kapaszkodnak felé, döccen az út, szétaszott kút, anyóka kutyával az út mentén. A kanyarok pitypang pántlikát viselnek. Lelkem lázgörbéje ez az útszakasz. Fel, le, átlibbenés bukkanókon, pillanatokra egyenesbe érek, nem várt útjavítás, hirtelen befékezés, hajókázás a térségen, lelkem térségén, Oravecz sorait visszahangozza koponyám szűk csarnoka: “ahol ebédtájt a történelem hülyegyerekként ténfereg a kihalt utcákon”, aztán fék a sorompó után, az egyperces pauza, míg öcsém beszalad barátnőjéhez. Lehalkul minden, kiszagolok a kocsiból a tájba, békabrekegés, kuruttyolnak bennem apró örömök, végre megpihenni, belelétezni a határba, mielőtt újra lakott területre hajtunk, mielőtt újra belém harap az Élet, a Mások Élete, mielőtt cserregni kezd a zúzott kő a szilvafás ház előtt a kocsi alatt.

This entry was posted on Donnerstag, April 17th, 2008 at 10:33 and is filed under Allgemein.