2012.04.16.
Múlt hétfőn reggel befeküdtem a Klinikára, tekintve, hogy a gyermek mérete és téraránytalanság miatt az orvosom programozott császár mellett döntött. Nem is bántam, én már csak ilyen kiszámítható valaki lettem. Paráztam eddig is épp eleget, hogy ne a villamoson, metrón folyjon el a magzatvíz, ill. hogy hogyan bírom a fájdalmat. Miután megállapodtunk, hogy 17-én “ráérek” (komolyan így hangzott a kérdése: “na, jövő héten mikor ér rá?”:) ), egészen megnyugodtam én is, A. is. Szóval hétfő. Beköltöztem, volt egy röpke vérvétel, aztán ágy elfoglalása. Hála a szuper szülésznőmnek, egyágyas szobába kerültem, ahol még zuhanyzó is volt. Pontosan ez kellett nekem: az utolsó napon egyedül akartam lenni. Visszavonulni, olvasni, csakis magamban lenni, hogy felkészüljek arra, hogy megszületik a kis bébike. Így is lett. Vasárnap A. még megvette nekem a Rakonczay-ék Tűzhangya könyvét. Befeküdtem, és este tízre el is olvastam. Aztán már csak maradt a sötétbe nézés. Egy pillanatig sem féltem, csak azon morfondíroztam, hogy elképzelni sem tudom, milyen lesz majd, mikor már a kezemben tartom. És milyen lesz az arca? És lesz haja? És mekkora lesz?

2012.04.17.
A nagy nap! Hajnalban fél ötkor keltem. Szerencsére a szülésznőm volt beosztásban, így ő is készített elő a műtétre, azaz megtörtént, amitől a legjobban féltem: életemben először beöntést kaptam. Tényleg semmi extra nem volt, és megint csak a szülésznőmet tudom dícsérni: tök jó, hogy hajnalban túlestünk az egészen, amikor még csend volt az osztályon és nem kellett másokat kerülgetnem. Ezután még egy gyors utolsó ctg. Most hallottam utoljára odabentről a kis bébike szívhangját. Kaptam egy rakás infúziót és elindult a várakozás. A műtéti beosztás szerint második voltam, tehát kb. 10 felé kerülök sorra. Ültem az ágy szélén, és olyan nyugodt voltam, mint életemben még soha. Igaz, hogy én éles szitukban nagyon össze tudom kapni magam, és teljesen laza leszek, de hogy most is?:) És igen sikerült.

Sikerült mindaddig, amíg le nem slattyogtam a földszintre, a szülőszoba elé, ahol már A. várakozott. Életemben nem láttam még sírni, de ahogy akkor megláttam a folyosón, nálam is eltört a mécses. Láttam, hogy remeg a szája széle és annyira izgul, hogy az elképesztő. Összeölelkeztünk, ill. próbálkoztunk, mert akkor még nem engedett a hatalmas hasam, és irány a szülőszoba!

Itt nagy volt a nyüzsi. A. alig bírt magával, én meg csak vigyorogtam. Megérkezett az orvosom is, vidáman bekacsintott oda, ahol várakoztunk és ment tovább. Kezdett egy izgibb lenni a helyzet, de én nyugodt és nagyon várakozással teli voltam. A. pedig fotózott:) Aztán egyszercsak bekukkantott egy műtős a helyiségbe, én pedig fel akartam kelni, hogy oké, kimegyünk, mire kiderült, hogy értem jött:) Indul a nagy kaland!

A.-nak még  kinn kellett várakoznia. Engem felültettek a vizsgálóasztalra és beadták ezt az érzéstelenítő szurit. Zs., a szülésznőm végig előttem állt és nyugtatott, illetve mondta, hogy mi fog történni. Ideges még mindig nem voltam, csak egyre boldogabb:) A szuri abszolút nem fájt, a csapat annyira professzionális volt, amilyet még álmomban sem reméltem. Folyamatosan mondták, mi fog történni, mit fogok érezni. Aztán már az imádnivaló dokim is ott volt, elkezdte lekenni a hatalmas pocakomat és kezdődött a műtét! A. a fejemnél ült és beszélgettünk.

Nem telt bele vagy öt perc, és már mondta is Zs., hogy hamarosan szürcsögő hangot fogok hallani, az a magzatvíz, és utána már hamarosan itt is lesz a baba! Aztán még beszélgettünk, beszélgettünk, mire rázni kezdték a hasamat, és egyszercsak meghallottam életem legszebb hangját: felsírt az én csodaszép kisfiam! Azt hittem, ott szakad ki a szívem,  lelkem. Még nem láttuk, de A. is, én is úgy zokogtunk, hogy azt sosem felejtem el. Ez nem egy karácsonyi öröm, mint mikor megkapjuk a várva várt ajándékot. Ez egy olyan mély, súlyos, megrendítő és megrázó pillanat, ami leírhatatlan. Ezerszer elképzeltem, milyen lesz, és nagyon más! Szinte elviselhetetlenül megrázó, olyan, mintha az egész Isten kiülne a mellkasomra. Aztán már egy pillanatra meg is mutatták, és végre megpillantottuk a kis puttókánkat! Gyönyörű volt! Annyiszor próbáltuk elképzelni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire, ennyire szép lesz a gyerekünk! Zs. gyorsan elvitte, A. ment vele, engem pedig összevarrtak. Csak feküdtem, és gondoltam bele a nagy világba, hogy atyaég, ilyen csoda létezik, és atyavilág, mennyire máshogy képzeltem, és a valóságban mennyire sokkal mélységesebb tapasztalás, hogy az embernek gyereke születik. A születés. Hogy eddig nem láttuk, most pedig hirtelen itt egy kész kis lény. És lélegzik, enni kér majd, és sír.

Viktor 4060 gramm és 56 cm volt, és amikor visszahozták, alig tudtunk A.-val szóhoz jutni. Hogy mekkora haja van! Hogy milyen kis keze! Hogy a lába! Hogy a manócsúszda orrocskája! Összenóziztam a kisfiammal, puszi a szájacskájára, maga volt a csoda.

Aztán már vittek fel a császáros őrzőbe, a bébikénket pedig a csecsemőosztályra. Annyira szép és a tökéletesnél is tökéletesebb élmény volt, amiről álmodni sem mertem. Eltelt kilenc hónap, sok idegeskedéssel, sok jóval, és most itt van a kis Viktor, és olyan szerelmes vagyok belé, hogy ahhoz a legnagyobb szerelmem sem ér fel. Mostantól anya vagyok. Nagyon nehéz felfogni, és naponta többször arra ocsúdok még most is, egy hét után, hogy jé! itt egy gyerek, ja, nekünk gyerekünk van?:) És valóban úgy van, hogy habár elvágták a köldökzsinórt, érzem, hogy össze vagyunk kötve. Éjszaka ezen gondolkodom az ágyban, miközben ő alszik, hogy itt van köztünk a zsinór, és ez örökre megmarad, és hogy valóban, április 17 óta rajtam kívül dobog a szívem.

Folyt. köv.

Holnap még kitakarítok, elrendezem magam, de már most semmi másra nem tudok gondolni, minthogy hamarosan remélem belesüppedhetek életem legnagyobb élményébe: megpillanthatom a kicsi kis gyerekemet és anyuka leszek.

Akik még olvastok, drukkoljatok!

Először is, két kis méretű párnika, a nagypárna alatt. Mindez azért, hogy szinte ülőhelyzetben tudjak aludni, mivel ha vízszintesen feküdnék, nem kapnék levegőt. Hónapok óta vagy a bal, vagy a jobb oldalamon alszom. Szóval ülő pozíció. Ezután tehát mondjuk jobb oldalon fekszem. Lábaim közé jön az isteni találmány, a terhes párna. Ez betámasztja a hatalmas hasamat, a két térdem között is jól jön, valamint a felső alsó lábszáramat is kiválóan alátámasztja. Ezután jön a karjaimba szorított másik nagypárna, és legvégül a kb. egy méter hosszú Kutya, aki a hátamat támasztja be/ki. Ezután jön rám a takaró. Így vagyok én aranyossssan bevackolódva az ágyikóba, és a legcikibb, ha megfájdul az a felem, amelyiken fekszem, és meg kell fordulni. Ekkor már A.-nak is kell segítenie. Tartja a karját, én kapaszkodom és vetődöm és ahogy rászoktam: nyöszörgök hisztizve, mint egy nyűgös kislány. De nekem most mindent szabad:)

Ami viszont nagyon szuper: sötétben vackolódva feküdni, miközben A. fogja a hasam, és a bébi rugdalódzik, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeljük és suttogjuk: “Érezted?!” “Aha!” “Hú!” :)

Ezeket csak azért írom le, hogy ne felejtsem el. 

Ami viszont a legjobban felzaklatott, az egy epizód Krisztina és A. életéből, illetve az anyósom “közreműködése”. Szörnyű, és nem tudom sem elfogadni, sem elfelejteni neki, ahogy anno viselkedett, mindenesetre belőle a női szolidaritás komplett hiányzik, és azon agyalok azóta is, hogy ki nem állhatom, ha valaki a megbeszéltek ellenére csak azért is azt csinálja végül, amit ő akar… Kiváncsi leszek, hogy hogyan lesz ez a gyerek kapcsán, de már most érzem, hogy a gyereket, mint egy anyatigris, úgy fogom óvni attól, hogy faszságokat ültessen el a fejében.