“S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontog vájó
tudata: ezek adnak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tesznek bolonddá, mámorossá,
s ezek bűvölnek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.
Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy ölelek át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élmény bálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így vagyok én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Júliája,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítelen papnője…”

This entry was posted on Freitag, September 14th, 2007 at 14:29 and is filed under Allgemein.