Van ugye ez az előző bejegyzésem a W.-vel való találkozómról. Megmutattam pár ismerősömnek, barátomnak. Volt, aki azt mondta, nem a férjemet szeretem, hanem a hollandot. Volt, aki azt írta, örül, hogy megosztottam a világgal, és megélhettem mindezt. Volt, aki azt írta, mint földi halandó azt mondaná, nem a férjem az igazi, de mint léleklátó messze nem ezt. Volt, aki azt mondta, hogy ez mégcsak nem is rólam szól, hanem a szeretetről. Megint más azt mondta, hogy elsőre az ugrott be neki, hogy talán előző életekből ismerjük egymást. A férjem azt mondta, szerelmes vagyok a hollandba. És volt egy valaki, aki azt mondta, hogy ez a bejegyzés önmagában még nem mond semmit.

Az utolsó kivételével mindannyian tévedtetek. Nem vagyok szerelmes a hollandba. Lehet, hogy a szeretetről szól, a barátságról. De egyikőtök sem látta meg benne azt - mert én nem írtam le, bele - hogy mitől voltam képes így megélni ezt az estét? Mitől lett ez nekem ajándék? Kérdeznétek, hogy ha ez ennyire jó volt, miért nem a hollanddal vagyok/akarok lenni?

A férjemet egy chaten ismertem meg. Bejött hozzám, hogy privátba, hogy “te vagy itt a jótündér?”. Én abban a pillanatban tudtam, hogy “itt van, megérkezett”. Chateltünk, megszakítottuk a kapcsolatot, újra kapcsolatban voltunk. Azon az első estén csináltunk olyat, hogy arra kért, tíz percig ne írjunk egymásnak, csak gondoljunk egymásra. Én három perc után felkeltem a székből, körbejártam a lakást, nem bírtam magammal a felém áradó, perzselő érzésektől, energiáktól.

Először Sopronban találkoztunk. Aztán kijárogattam hozzá Bécsbe. Kb. hatszor voltam nála, aztán egyértelmű volt, hogy nekünk együtt kell lennünk. Felmondtam, és végül másfél éve kiköltöztem hozzá.

Nagy utat tettünk meg ez alatt a másfél év alatt. Kemény önismeret, és tart a mai napig is. Új nézőpontok, számtalan felismerés, számtalan utazás, utazások alatti közös élmények, rengeteg beszélgetés, olykor cirkusz, bőgés, kurvaanyázás. De töretlenül haladunk előre, önmagunk felé, a kiteljesedés felé.

A legtöbb, amit tőle kaptam, az az, hogy fel merjem vállalni bárki előtt a spirituális gondolkodásomat, a spirituális képességeimet, meglátásaimat. Persze én is segítek neki. Nagy utat tett meg, mióta ismerem. Aki személyesen ismer, láthatja, hogy milyen metamorfózison mentem keresztül.

És itt volt ez a találkozóm a hollanddal. Megéltem a csodavilágot vele, igen. Jól éreztem magam, tudtam magamat adni. Ezt olvastátok ki az írásomból, ugye? És azt, hogy de jó is volt nekem/nekünk. Irigyeltek is, amiért így tudok szárnyalni, és így meg tudom fogalmazni a részleteket, elcsípni érzéseket és megörökíteni.  Ezt írtátok, mikor a véleményeteket kértem ki.

És itt térek most vissza arra, hogy vajon mi kellett ahhoz, hogy erre képes legyek? Hogy ezt az ajándékot megkaphassam? Megmondom majd én, mert egyikőtök sem tudta: ez az elmúlt, intenzív két év. Igen, azt nem írtam le, hogy azért is volt jó a találkozó, mert kicseréltük egymással a hollanddal, hogy hogyan élünk, hogy milyen pozitív változásai vannak az életünknek, a magánéletünknek.

Egy fura barátság, évente, ha egyszer találkozunk. És még csak nem is hiányzunk egymásnak évközben. Váltunk évente öt emailt? Többet nem. És miért van az, hogy nem akarom többször ezt a jót? Mert elfogadom így. És mert ennél a jónál van nekem mégjobb.
Szép bejegyzés, és elragadó, de nem teljesen fedi a valóságot, illetve a valóságnak csak egy szeletét fedi. Mint a verseim. És ezt irigylitek, ezt akarjátok ti is megélni. És most ezt értsétek meg ezt mindannyian, akik olvastok.

This entry was posted on Montag, Oktober 29th, 2007 at 01:40 and is filed under Allgemein.