Nem tudom, az olvasók közül hányan vagytok, akik tudatosan figyelitek magatoknál azt, hogy mikor, milyen szituációkban, kivel, hányszor hogyan csúsztok bele erőltetett kommunikációba, hogy hogyan érzitek magatokat közben és utána, hogy megnézitek-e, a másik fél látszólag hogyan szállt be ebbe, és miért is kellett, mire volt jó, mit kerültetek, vagy teremtettetek erőltetett kommunikációval.

Én többnyire figyelem ezt magamnál és nagy ellensége vagyok.

Volt azonban ezzel kapcsolatban egy merőben új élményem. Az egyik szobatárshoz késő délután bejött a fia és a lánya. Olyan idősek lehettek, mint én, legalábbis a csaj; a fiú valamivel fiatalabb, talán öcsém korabeli.

Én ültem anya ágya szélén, ők velünk szemben. Nem voltam jó hangulatban, csak hallgattam, és szuggeráltam az infúzió csepegését.

És hallgattam, amint legfőképp a csaj az anyukájával beszélget. Miket mond, hogyan buzdítja, hogyan reagálja le az anyuka negatív megnyilvánulásait, mennyire segíti, fizikailag, egyáltalán: ők hogyan mozognak a beteg anyjuk környezetében.

És mikor felismertem, hogy a csaj egyazegyben, pontosan ugyanolyan mondatokat használ, pontosan olyan technikával kommunikál az anyukájával, ugyanúgy reagál kényes dolgokra, mint én, az számomra sokkoló volt. De nem kicsit.

Hallgattam, döbbenten, és ott, akkor, valahogy mélységesen csalódtam magamban, és el is eredtek a könnyeim attól, amit éreztem. Mert azt éreztem, minden idegszálammal, hogy eddig kivétel nélkül pontosan ilyen ERŐLTETETT KOMMUNIKÁCIÓBAN voltam az anyukámmal! És soha ennyire tisztán nem világlott fel előttem, csak most, hogy kívülről néztem a csajt. És idegesített is a csaj.

A fiú sokkal természetesebb, lágyabb volt. Ki merte mutatni az aggódását és nem kerekedett a saját anyja fölé. Nem azt csinálta, mint a lány. A lány mindvégig azt játszotta, hogy á, ugyanmár, ez semmiség, na, pikkpakk, gyerünk, mindent megoldunk, mindenen túl leszünk, ráadásul úgy, hogy még humorizálunk is hozzá! Bizony! Komolyan, mint egy járni tanuló kisgyerekkel: “naaaa, hát minek sííírsz, ez katonadolog! holnap már nem is emlékszel rá!”. Jázusmária. Pontosan ilyen vagyok én is.

És vajon mit és mennyire észlel ebből valamit az anyukája, az anyukám? Hol van ebben is az egyensúly? Hogy bíztatok egy beteget, és megpróbálom kedélyes állapotban tartani, és mikortól kibaszottul megjátszott, őszintétlen, erőltetett a pofázás?

This entry was posted on Donnerstag, Juli 30th, 2009 at 00:09 and is filed under Emberek, Spiritualitás.