Ennnnergia
Februar 27th, 2009Tegnap este itt volt nálunk egy asztrológus, A. egy kuncsaftja, aki egyszerüen olyan szinten rezeg, hogy amíg a házban tartózkodott, konstans igen szapora szívdobogásom volt, aztán elment, és olyan fejfájást kaptam, hogy mozdulni sem bírtam.
Papa még mindig kritikus állapotban, ráadásul ödémásak a kezei, és állítólag akkorák, mint egy labda. És lázas. A doki azt mondta anyáméknak, hogy beszéljenek hozzá, mert neki meggyözödése, hogy hallja a beteg, amit ilyenkor (is) mondanak neki. De hogy lehet bizalmasan beszélni, mikor tizenhat másik beteg fekszik az intenzívszobában? Kavarognak bennem a gondolatok, hogy hazamenjek-e, de nem tudom eldönteni. Akarok is, meg nem is.
Azt, hogy pillanatok alatt mivé lehet az ember húsburka, csak klisékben lehet megbeszélni. Mi is így beszélünk anyával erröl. És idöröl-idöre azon kapom magam, hogy fejben adatokat gyüjtök a papáról. Eszembe jut, mikor a gerslit mérem ki fözéskor, hogy ezt a kis digitális mérleget is ö adta. Kinyitom az alsó szekrényt, ahol a müanyag dobozok vannak, és meglátok egy kupacot. Azt is ö adta. Eszembe jut a sodrófa, a porcelán étkészlet. Hogy pityeregve mondja nekem: “a nagyanyád téged szeretett a legjobban, neked adnám”. Eszembe jutnak a kevésbé kellemes húzásai is, persze. De leginkább az foglalkoztat, amit egyetlen élö ember sem tudna hitelesen megmondani nekem. Hogy hol van ö most? Mit érez, mit gondol? Mert az oké, hogy altatják, és a doki megnyugtatóan azt mondja, semmit nem érez, nincsenek fájdalmai. De én a lelkére gondolok. Hogy lehet-e olyan, hogy teljesen ott a lelke, és szólna, de nem tudja a testét kontrollálni?
Jézus azt mondja a kereszten: “Istenem, miért hagytál el engem?”. Nagyon szeretem ezt a momentumot a Bibliából. Azért, mert támaszt nyújt a keresö embernek. Nem emlékszem már, hogy a hittanon hogyan magyarázta a pap, vagy egyáltalán érintettük-e, kiveséztük-e ezt a sztorit, de biztos vagyok benne, hogy ha igen, akkor nem úgy, hogy az számomra, a mostani világlátásomnak megfelelö volt.
Jézus egyszerre volt halandó ember, test, és egy nagyon magas szinten levö szellemi lény, mester. Jobban fogalmazva az én nézeteim szerint Jézus emberi testbe bújt (testet öltött) mesterlény (volt). De ha valaki beleszületik egy testbe, legyen bármekkora nagy mester is, akkor tudja, hogy azt a testet egyszer el kell hagynia. Ki kell bújnia belöle. Ez az anyagi világ talán legfájdalmasabb velejárója. Amíg itt élünk, a testünkben, szinte egészen azonosnak tartjuk magunkat vele. Járhatunk rengeteg személyiségfejlesztö tréningre, jógázhatunk, asztrálutazhatunk, megnézhetjük más életeinket, de ami igazán biztos legtöbbünknek, az a testünk. A karunk, amibe bele lehet csípni, a hajunk, amit meg lehet húzni, az ajkaink, amikkel csókolni lehet.
De mindannyiunk életében el fog érkezni a pillanat, amikor konfrontálnunk kell azt, hogy ez a testünk csak egy átmeneti ruha. Jó esetben magunk mögött tudunk számos felismerést, békét és belsö harmóniát teremtö bizonyosságot, hogy az élet végtelen, és mi csupán a jelmezeinket és szerepeinket váltogatjuk. De ezek mellé egyszercsak odakúszik a hatalmas, és félelmetes nagy árnyék. Amikor hirtelen eltörpülnek felismeréseink, hitvilágunkat hiába keressük, mintha sosem lett volna, és egyetlen valóságunk semmi más, mint a rettegés a megszünéstöl. Ez az ösi félelem egytöl-egyig - legyél hitetlen, vagy buddha - mindannyiunk mélyén ott lappang.
Tief ist der Brunnen der Vergangenheit. Mélységesen mély a múltnak kútja.* Így kezdi Thomas Mann József és testvérei címü regényét. Mágikus mondat. Tehát mindannyiunk öntudatlan mélyén megbújik a megszünéstöl való félelem. Hazudik az a próféta, aki azt ígéri neked, hogy ezt képes vagy kiölni magadból. Nem, nem lehet kiölni, és nem is kell. Mert nélküle nem lenne egész a létezés.
Jézus, a kereszten. Amikor azt mondja, kínjaiban az ég felé: “Istenem, miért hagytál el engem?”, akkor ö az emberi lét pont ezen stációjában van. Ö ott akkor nem Krisztus, hanem Joshua Ben, József fia, egy haldoklásában végtelenül magányos létezö. Ugyanolyan, mint Mariska néni a halotti ágyon. Vagy talán a nagyapám. És épp elesettségével segít belöle eröt meríteni.
Végsö agóniájában Krisztus egy pillanatra fellebbent egy hatalmas titkot. Megmutatja, hogy igen, épp annyira vagyok én is az Ember Fia, mint ti mindannyian. Ez az, amit hiányolok minden keresztény egyház tanításából. Az emberarcú Jézus-Krisztust.
*“Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy “újra és tovább”, mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.” (Thomas Mann: József és tesvérei)