Aztán nyílt az ajtó, fekete póló, fekete farmer, és belépett az életembe W. Aztán volt három együtt végigdolgozott évünk, a semmiből teremtettünk sokat. Nagyon jól tudtunk összedolgozni, sokat telefonáltunk és észrevétlenül igazán jó kapcsolatba kerültünk. Egy idő után már jobban szerettünk az egész napos megbeszélések után kettesben vacsorázni, kettesben kocsmázni.Ezek az esték mindig valami vörös gőzölgésben teltek: boroztunk, és a sok szám után a lelkeinket cseréltük. Én mindig feszengtem, ahogy vele beszéltem. Egyrészt ugye tartottam a lojalitást a főnököm felé, másrészt hozzá mágneseződtem a férfihez is. Aztán felmondtam, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Volt egyszer egy igen fergeteges esténk éjszakánk. Mikor is? Két éve? Aztán a legközelebbi találkozó kicsit zavaros volt. Aztán hirtelen október 25-öt írunk. Megcsónakáztatta tegnap a lelkemet. Ringatott, mint egy jótestvér a kishúgát, óvott, mint egy apa az egyszem lányát, és csodálta a nőt, aki szemben vele úgy ragyogott, mint valami madonna-látomás.

De ez most más volt. Most alámerültünk a mélységekbe, aztán a világ tetején lóbáltuk a lábainkat, kicseréltük egymást, nevettünk, susmorogtunk, halkan hallgattam, amint könnyek közt mesélt a kihalt város padján hajnalban az eutanáziáról, és szívtam magamba a látványt, az élményt, a lényét, és csodaszépek voltak a könnyes szemek. Ha akartam, húszszor elmondta nekem a kedvenc holland szavamat, és mellette én voltam a világ legboldogabb nője. Aztán brillírozott a magyartudásával, én meg kuncogtam és megint csak csodáltam. És nem szégyelltem a csodálását, és nem szégyelltem kimondani semmit. Olyan akadálytalanul áramlottunk egymás felé és egymásban, mint halrajok hasítják a mélytengeri vizeket.Egyszerre váltottunk irányt, együtt léteztünk és fél óránként elmondtuk: különleges ez a mai alkalom. Énekelt nekem, amit szeretek, még mindig ugyanúgy dohányzik,

ugyanúgy tartja kezében, csak most már mondani merem neki, hogy ezt is szeretem benne, ő pedig azon lelkendezik, hogy kivirul, ha mellettem ül.

A négy éves fogadásunkat letudjuk, és a fogadást tartalmazó cetlire ír valamit a padon: “Örökre a barátom maradsz, nem csak most, a következő életünkben is.” És mellé biggyeszt egy fríz szívet. Egy dollárost tépünk ketté, a szerencsedollárját, hogy most már kettőnknek hozzon szerencsét és fogadást kötünk, hogy amikor ő 80 éves öreg, töpörödött lesz, én pedig 65 éves, meglátogatom, az ágya mellé állok, aztán odahemperedek mellé, megfogjuk egymás kezét, és örülünk, hogy ismerjük egymást.Az megvan, hogy “Jövőre, veled, ugyanitt”?

Tizenkét együtt töltött óra. Ugyanígy, legközelebb. Hogy járhat nekem ekkora ajándék? Előttünk az örökkévalóság kozmikus tere.

This entry was posted on Montag, Oktober 29th, 2007 at 01:17 and is filed under Allgemein.