Több csoda is történt anya halálakor, és utána is, ezekröl majd egyszer talán. De most hajnal van, nem tudok aludni, és valamit elmesélek. Anyának nem volt temetése, csak búcsúztatója, a csodaszép templomunkban. Minden, MINDEN hófehér volt, és mindenki csak egy-egy szál fehér virágot hozott. Nem temetés volt, fekete leplekkel, sötétséggel, hanem égi mennyegzöje volt anyukámnak. Ilyen formán, azt hiszem, nagyon szépen nyújtottuk át öt a Teremtöjének.

Még csak a pedagógus kórus énekelt. Ültünk a padban, hideg volt. Szemben velem anya fényképe, és a kis hófehér burok, ami porait rejtette. És akkor arra gondoltam: anyuci, remélem, itt vagy, de jó is lenne, ha üzennél. Aztán vége lett a dalnak, amit énekelt a kórus. Pár pillanatnyi szünet. És felcsendült egy ének. Az az ének, amit sosem hallottam, csak az elsö áldozásomkor, vagy ha mi énekeltük, amikor még ifjúsági misékre jártam, gyerekkoromban. De nagy kedvencem volt, Annácska barátnöm tudja, mert az albérletben néha gyereket játszva elénekeltem neki.

Ott volt a templomban Anna is, valahol mögöttem, a padokban. Szóval megszólalt ez a dal. És akkor tudtam: ott van velem anya, és ez az Ö ajándéka nekem, ez a lágy, elsimuló, megbékélö, egyszerü ének, amivel üzen, hogy akkor is a kislánya vagyok, ha már nincs itt. És akkor nagyon kellett sírni.

This entry was posted on Mittwoch, März 24th, 2010 at 04:52 and is filed under Anya.