Egyszerű? Bonyolítsuk! - mondta a másik beteg, miután az újabb szerkezetátalakítás következtében hozzánk hasonlóan neki is kb. két órát kellett várnia ma, hogy felvegyék az osztályra. Múltkor még csak felsétáltunk az onkológiára, és családias hangulatban felvették anya adatait, kiválaszthatta az ágyat, ma viszont felmegyünk a másodikra - most is, mint mindig - torokszorításban, és ugyanazzal a lendülettel vissza a földszinti tömegbe, mert új rend dívik; mindenkinek egy helyen kell felvétetni magát a betegek sorába. Kiállod a sort, elviseled (vagy nem), hogy borvirágos orrú, gonoszarcú tolakodó lazán beslisszen előtted, majd kis öröm, mikor ugyanazzal a lendülettel kitessékelik, és mégiscsak te jössz.

Aztán felveszik anyát, elmegy a dokijához, megvizsgálja, semmit nem talál, de a leletet csak üres papírra írhatja le - akár egy gimnáziumi röpdolgozat - mert elvileg már nem vizsgálhatná meg anyámat, és nem viheti be a gépbe az adatait. A folyosó előtt belém karol, rám mosolyog, mert örül, hogy mindig találkozunk és jó hírei lehetnek és arról panaszkodik, hogy nemsokára már német nyelvű képzés is indul az orvostanhallgatóknak. (Kérdem én: minek? hogy utána majd külföldre menjen?)

Fél tizenegy van, és készen is vagyunk, már csak arra várunk, hogy az onkológus rámondja az áment a mai eltávra. A nővérke tudatlan, butuska, bugyuta, felesleges mozdulatokat csinál, egyik papírt kapkodja a másik után, belekezd munkákba, majd megszakítja, semmire nem tud érdemleges szakmai választ adni, és megint mi mondjuk meg neki, hogy a máj- és vesefunkciót a vérkép GOT és GPT eredményei mutatják.

Szoval várjuk az eltávot. Jön a kisdoki, nézünk sokatmondóan, nővér nem szól semmit, kisdoki elviharzik. Jön a professzor, nézünk sokatmondóan, nővér nem szól semmit, professzor elviharzik. Aztán jön a műszakváltás, nővér elmegy, utána szólok: nem lehet-e, hogy a professzor elfelejtette (megint), hogy anyámat eltáv előtt meg akarja vizsgálni (volt már rá példa)? Nővérke hümmög, befordul a liftbe.

Aztán csak ülünk. Végül bekopogok a kisdokihoz, és megtudakolom a három és feledik elkongott óra után, hogy kb. mennyit kell még várnunk? Mert ha sokat, esetleg lemegyünk egyet sétálni, blabla. Erre közli, hogy a professzor úrnak temetésre kellett mennie, és minimum két órát kell várnunk. Takk. Anyám szemei megtelnek könnyel, ki van szegény már borulva. Felpattan, bekopog, és szépen megkérdi, hogy mivel holnap úgyis egész nap itt lesz, mert kapja a kemót, lehetséges-e, hogy a vizsgálatot eltolják holnapra, vagy ha nem, lemehet-e egyet sétálni?

És akkor, ahogy az ajtó mellett állva hallgatódzom, hallom, hogy ez a nálam fiatalabb, friss diplomás, tapasztalatlan suhanc elkezdni osztani az anyámat: - Ide figyeljen, kedves asszonyom…ez MAGUKNAK egy engedmény, hogy az első nap hazamehetnek. Feküdt volna be az ágyba, ágyba kapta volna az ebédet! Vagy a családjának kell főzni még ma este? Még én tegyek magának szívességet?! Hogy gondolja?! Mi itt emberekkel foglalkozunk, és a professzor úr (és ekkor látványosan megmutatja a középső ujját, majd előre-hátra mozgatni kezdi) nem ezt csinálja, futószalagon, asszonyom! Majd ha kirúgnak még két orvost! Majd akkor nézzen, hogy mi lesz!!!

Anyám szóhoz sem jut, habogni kezd: - Doktor úr, sajnálom, én csak azt akartam megtudni, hogy lemehetek-e az udvarra, vagy bármelyik percben megérkezhet a professzor úr, sajnálom…

És lángol az arca a szégyentől (pedig nincs miért), és a megbántottságtól alig tudja nyelni a könnyeit. Kifordul az ajtón, megsemmisülten. Lerogy a szakadozott bőrgarnitúrára, amiből szivacspamacsok lógnak ki, hátraveti a fejét, és látom, folynak a könnyei. Kicsi lány most az anyukám, kicsi szíve nagyon remeg, bennem meg forr a düh, hogy alig tudom visszafogni magam, hogy ne basszam fel sarkig az ajtót és küldjem el a kurva anyjába ezt a szemtelen, modortalan suhancot.

Aztán valamikor, négy és fél óra tétlen várakozás után megérkezik a prof. A suhanc nyájasan mosolyog anyámra, én pedig a fehér papucsos csoszogós lábanyomába tüskéket képzelek. Anyám elmegy a kötözőbe, megvizsgálják, és a műtét után másfél évvel újfent megint cérnát találnak benne. Majd’ eláljul az eltávolítás fájdalmában.

Aztán lebattyogunk a hegyről, alig szólunk egymáshoz, a kocsiutat is csendben tesszük meg. Itthon aztán, amikor apám kérdi, mi volt, keserves zokogásba tör ki, a semmi ágán ül a szíve és hangtalan vacog, és úgy, de úgy sajnálom, amint a konyhaasztalnál arcát a kezeibe temetve zokog. Még látszanak rajta az előző kezelés okozta allergiás kiütések nyomai, a friss bőr, ami épp most húzódik az ujjak között. Mint aki forró vízbe mártotta tenyerét. - Sírj csak, sírd ki magadból az egész napi feszültséget - mondom neki, és simogatom a hátát.

Aztán a kandalló elé fekszik, ropog a tűz, és a szemem sarkából figyelem. Nem nézi a tévét, hanem az ujjait birizgálja, és révedezik kifelé az ablakon, nagyon el van merülve önmagában és ki tudja, min gondolkodhat. Nem is szól, nyakig betakarózik. Kajti felpattan az ágyra, nyakához furakodik, mellső lábait anyám melleire teszi és lehajtja a fejét. - Gyere, kiskutyám, ha tudnád, hogy ma mennyire megbántottak - mondja neki, és úgy simogatja a fekete bundát, hogy kezeiben látom a vágyat, hogy bárcsak őt is így simogatná valaki.

Holnap kapja a negyedik kezelést, nyáron böjttáborba készül, és nem engedjük, hogy elcsüggessze a mai szívtelen bánásmód. Jaj, nektek, szívtelen kisdokik, horváthágnesek, karosszékből az egészségügyről papoló-politizáló kőszívűek, fizessetek be egy egynapos kórháztúrára.

This entry was posted on Donnerstag, Oktober 25th, 2007 at 00:03 and is filed under Allgemein.