Egymás fosztogatásáról
November 13th, 2007“-Nem is tudom igazán elmesélni…honnan kezdjem? Az elejétöl, végétöl, vagy a fejemböl meséljem? Mert ha a fejemböl mesélem, akkor túl színes lesz, nagy vonalakban el fogom túlozni, és magammal rántalak. Elöször irigyelni fogsz, aztán megharagszol, végül nem fogsz többet róla kérdezni. - Mondd, ahogy akarod. De úgy mondd, hogy át tudjam élni, hogy ott legyek én is, hogy az én véremet is szívja, és az én lelkemet is bassza össze. Unalmas sztorizásra nincs se idöm, se kedvem- Hát jó. - Kezdd. - Nem tudok élni nélküle. Nem is igazán nélküle, hanem amit generál. Azt szoktam gondolni közben, hogy a kurvaanyádat, hogy szétkaplak, hogy…nem tudom ezt elmondani. - Folytasd csak. - Nem tudom, belém szorult. Féltem kiengedni, itt akarom magamban. Idebenn akarom dajkálni, esténként elövenni, megcirógatni, kicsomagolni, visszahajtogatni magamba, mint valami ezeréves szerelmes levelet. Muszáj éltetnem magamban. - Mit csinált veled? - Elöször csak vállon lökött. - És? - Azonnal beindultam rá. - És visszalöktél? - Dehogy. Odasimultam, mint valami alattomos macska. - És aztán? - Aztán rám sandított. - Aztán? - Aztán mentünk tovább. De én akkor már tudtam, hogy imád. Mert én is imádtam, és nem akartam eltagadni. - Hülye picsa vagy még mindig. - Tudom. De élvezem. - Látni. - Szóval mentünk tovább. Néha megálltunk. Aztán mondtunk valamit, és arra össze kellett ölelkezni. - Na, hogy ölel? - Fullasztóan. Fulladtam. Nem tudtam, hogy az ö csontjait, vagy a sajátjaimat érzem. Annyira nagy. Arra gondoltam akkor, ilyen lehet apámat megölelni, de nem emlékszem, rég öleltem meg apámat. - Mindegy az most, mondd tovább. - Zsibongó. Ciripelö. De nem olyan szelíd, hanem, mint mikor idegböl rákezdenek a békák, meg a tücskök. - Fasz se tudja, milyen az, városi vagyok. - Zengedelem, szándék. Nem mertem ránézni, felfelé, mert rettegtem, hogy belecsókolok a szájába. - De felnéztél. - Fel. - Belecsókoltál. - Bele. - Aztán? - Ö meg vissza. Darabos volt. Elöször csak egyiket a másik után. Aztán arra gondoltam: “Érezz, a kurva életbe, érezz meg.” - Meg is érzett. - Meg. - Utána meg már mindegy volt minden. Utána már csak habzsoltunk. De nem, mint az éhes állatok, nem. Csemegéztünk egymásból. Kicsipegette belölem…nem tudom ezt elmondani. - Tudom. - Én is belöle. - És megdugott? - Majdnem. - Hogyhogy nem? - Visszahátráltunk. - Micsoda balfaszok. - Ne hidd. Legjobban tudod, mitöl félünk? - Mindjárt meg fogod mondani. - Attól a kurva nagy boldogságtól, amiröl fingunk sincs, attól, bazmeg. A feloldódástól. Attól, hogy rá merjük bízni magunkat a másikra. Odaadni magunkat a másiknak. És a felelösségtöl. Mert olyankor a másik is odaadná magát nekünk. És mi a picsát kezdhetnénk a másikkal? Ha ott van bennünk-velünk, védtelenül? Ez kurva nagy para. - Megint magyarázol. - Muszáj. Különben bánnám, hogy nem húztam szét a lábaimat, és nem engedtem magamba, nem hagytam, hogy megpihenjen aznap, nem hagytam, hogy belelibegjen az idötlenségbe, akkor szembesülnöm kellene azzal, hogy megfosztottam. - Bazmeg, ti nök. - Ja. - Látod, nem tudtam elmondani. - Gyere, menjünk le a Hangulatba, megjött a kedvem, hogy berúgjak veled. - Van ott zenegép? - Van, hát. - Eszembe jutott még valami. - Na. - Nem fér belém. - He? - Nem úgy, te seggfej. Ha lefekszem vele, elrepültünk volna, bátrak lettünk volna, kiszabadultunk volna önmagunkból. Így meg most kettönket cipelem magamban. - Na, lenn folytatod, induljunk. - Szerinted a Candy megvan a gépben?”
/Petneki Flóra: Ökörnyál/