Reggel fél kilencre már le is folyt az infúzió, és már azon vagyunk, hogy gyorsan indulunk is haza, a zárójelentést pedig majd postán kiküldik, de akkor ahogy anya felül az ágyban, hirtelen nagyon rosszul lesz, judit, gyorsan a tálat, és szerencsétlen csak hány és hány és hány. A momentán amúgy is gyenge anyám teljesen elerőtlenedik, sír, jajveszékel, és nagyon szégyenli magát a szobatársai előtt. Kiviszem a lavórt, nem szabadott volna belenéznem, de én hülye, és akkor abban a lepusztult, igénytelen, kibaszott onkológiai wc-ben én is öklendezek, hányok, öklendezek, hányok, sírok, hogy megyek így vissza, kisírt szemekkel, jaj, de rosszul lettem én is, hidegvíz az arcba, vissza a szobába.

Pár korty víz, és kezdődik az egész elölről. Nagy nehezen lenyugszik a háborgó gyomra, illetve nem hány. Elkong egy órányi idő. Aztán nézem ám, te mitől rázkódsz ennyire? Jaj, kislányom, azt hiszem, allergiás rohamom van, és már úgy vergődik az ágyon, mintha legalábbis az áram rázná, nővérke, jöjjön azonnal, igen, volt már ilyen, calcimusc, jaj, Judit, nagyon félek, nagy balhé van, mi lesz velem, jaj, Judit, nagyon-nagyon rosszul vagyok, nem tudok a testemen uralkodni. Anya, lila a szád. Anya, fekete a szád. Anya, bevörösödtél totál, lázasnak érzed magad? Nővérke, mérjen egy vérnyomást. 100/70. Ja, tudjuk, ez volt múltkor is. És így megy ez, két órán keresztül. És nem tudok mit tenni, pedig látom, a lepedő alatt rángatódzik a háta, a lábai, mindene. Néz rám, hamuszürkén, jaj, Judit, ezt nem gondoltam volna, már hatnia kellene a gyógyszernek, nagyon ráz a hideg, hívd a nővért. Nővér nincs, doktor úr, jöjjön legyenszives, de most azonnal, nézze, oké, újabb kálcium vénásan, ja, már kivették a kanult?, ki, de ne a karján keresse, a lábfejébe kapta már az infúziót, jó, akkor simán a karba. És így megy el megint egy óra.

Gyere, próbálj meg felülni, pisilni kell? kisétálunk, jaj, vissza kell feküdnöm nem tudok felállni, jó, próbálj meg pihenni, csukd be a szemeid, jól van kislányom, nagyon félek, mi lesz velem, nem fognak hazaengedni. Doki be a kórterembe, nem mehet haza, délután bezárják az osztályt, áttesszük a sterilszobába, doki el. Jaj, kislányom, én ezt nem bírom, nem tudom tovább csinálni, anyaaaa, nyugi, tudod, hogy volt múltkor is, még kicsit várunk, és kimegy belőled, jaj, ne mondd ezt, csak ezt tudjátok hajtogatni: “majd elmúlik”, de mikor?

Na, megpróbálsz felállni? Riadt szemek, nem szól semmit. Anya, mi van? Csak néz. Anya! Mondjál már valamit, mi van, rosszul vagy? Nagyon. De mi van, mondjad, hogy mit érzel. Nem érzem a jobb felemet, kislányom! És rázni kezdi dührohamban a kezét, és a riadalomtól hisztériázik. Azonnal hívd az orvost, megint elzáródik a karomban egy ér, ezt nem hiszem el! Nyomkodd a kezem, az alkaromat, nem érzek semmit, jaj, nem látok a jobb szememre, menjél, Judit! Doktor úr, jöjjön, nem érzi a jobb felét. Igen, volt már ilyen, kaptam vérhigítót. Megkérdezem a professzor urat. Ne kérdezzen senkit, hanem hozza azt a KIBASZOTT injekciót, vagy a nővér, tudjuk, hogy mi van vele!!! Doki el, nővér vissza az injekcióval. 20 perc múlva. Most már jobb? Igen. Nagyon fáj a kezem. Igen, de már érzed. Igen. Ezt nem gondoltam volna, kislányom, ezt nem gondoltam volna. Én nem megyek a steril szobába. Anya, nem fogsz itt maradni, hidd el nekem, amit mondok. Itt leszünk délutánig, addig mégegyszer jön a prof, és húzunk haza, otthon pedig a saját ágyadban pihensz. Prof be. Jobban van? Jobban, köszönöm. Jól van, akkor hazamehet.

Még várakozunk egy órát, mire öcsém megérkezik. Fel sem öltözöl, anya, így köntösben lejössz az ajtó elé, öcsi odaáll, te beszállsz és megyünk is. Jól van.

Most lenn fekszik, és nem túlzok, de mint a takony, akit falnak basztak. Kurvakibebaszottélet, az.

This entry was posted on Freitag, August 29th, 2008 at 20:05 and is filed under Allgemein.