Ez is a győri buszpályudvaron történt. Vártam, jeges szél fújt és nagyon fáztam. Volt vagy egy órám a soproni buszig. Ácsorogtam, tébláboltam. Nem akartam a büdös váróba ülni, de kinn sem volt jó. Cigizni sem jó süvítő szélben. Túl sok volt rajtam a ruha, a testem pedig fáradt volt a korai keléstől. És egyáltalán, a szatyor az árvácskákkal, több táska, diszkomfort-érzés.

Aztán az egyik ablakban felfedeztem a Munkácsy-kiállítás plakátját.  Végigolvastam még az apróbetűseket is. (Szokásom várakozás közben mindent elolvasni. Régen a vonaton is kismilliószor elolvastam, hogy kihajolni tilos és veszélyes, ha már eluntam a könyvemet. Téli kádas fürdők alkalmával az összes sampon, spray és kencefice hátoldalait módszeresen elolvastam. Azt gyakoroltam, hogy mennyire vagyok bármilyen jelentéktelen, ún. ‘nem érdekes’ dolgokra is maximálisan koncentrálni, kizárólag az olvasottra összpontosítani és eljutni oda, hogy a szavak mögött egyszerre csak nem lesz semmi, hanem szimplán betűk egymásutánjai, mindenféle mögöttes asszociáció és tartalom nélkül.)

Na. Szóval ezen a Munkácsy-plakáton egy számomra teljesen hipnotizáló festmény volt az illusztráció. És végre, a samponos flakonok és testápolók után egy festményen is meditálhattam.

Először az összhatást néztem. Árnyas erdei út, emberekkel. Képzelődni kezdtem: milyen nap is lehet? Inkább hétvége. Milyen napszak? Nem sokkal ebéd után. Évszak? Azt hiszem, május háromnegyede. Kik lehetnek a kép szereplői? Gazdagok és szolgáik. És múlttalan gyerekek. És mit érzek, ha nézem a képet? Gondtalanságot. Minden aggodalom visszahúzódva távoli világokba. Szombat délután még a fiatal, főkötős cseléd lelke is könnyedebb, mint szokásos.

Aztán ezen elmerengtem. Egész életeket próbáltam a kép alapján rekonstruálni. Szerelmi és családi drámákat, megpróbáltam a nemesasszonyék gazdasági naplójába tekinteni. Oda lesni a szombat déli asztalra, a tányérok mélyére, szájaikba, miféle ízek is keltek ottan. Testükbe, érzeteikbe, hogy milyen lehet viselni azt a pirosas kalapot, a csipkeruhát. A karikát kergeti gyerek izmainak bizonytalanságába. Oda szagolni az útra, hogy megérezzem az erdőt, a föld szagát. Hangokat hallani, madarakét, mások párbeszédeinek fojtott moraját.

Aztán már csak néztem. Ecsetvonásokat. Technikát. Hogy a fák közt beszűrődő napfény nem más, mint pár hirtelen-sárga ecsetvonás. Hogy a gyalogútra máshogy szűrődik a fény: ott már fehér vonások jelzik. Hogy a háttérben, az erdő mélye nem más, mint újabb, keskenyebb, apróbb (térbelinek tűnő) vonalak. Hogy a pár száradt levél az úton nem más, mint elmaszatolt barna festék.

Hogy az egész egyszerre mélységes zsenialitás, egy erdei út FÉNYKÉPE (!), és hát szimpla vonalak is. Valahogy így kell nézni az Életet is.

(Aztán be is állt a soproni busz.)

This entry was posted on Donnerstag, Oktober 22nd, 2009 at 20:41 and is filed under E/1. személy, Utazás.