Már majdnem feladtam. Elfelejtettem, merre is lenne a sírja? De úgysem az számít. De azért az utolsó pillanatban tettem még egy próbát. Megálltam ott a sírok közt, majdnem sötét volt már, a krizamtinok világítottak, behunytam a szemem, elengedtem magam, és csak annyit mondtam: - Na, Dóra, vezess szépen oda. Egy pillanat. Egy pillanatnyi csönd. És egyszercsak megszólalt a szívemben egy hang: - Akkor fordulj meg!

És én megfordultam. Nem felém volt a sírfelirat. Vadul vert a szívem. Oda hajoltam, hunyorítottam. És ott állt az apró síron a neve. Csodaszép, cirkalmas arany betűkkel. És ekkor széles mosoly tátotta tágra a szívem. - De ügyes, de ügyes vagy, Dóra, hopp, itt vagy, elcsíptelek, és te is engem! Meghallottuk egymást!

Úgy hajoltam a sírhoz, mintha Dórához hajolnék puszira. A síremlék épp oly kecses és karcsú (a hosszantin futó márványbordák, a szálkás, nyúlánk betűk), mint Dóra volt. Repestem a boldogságtól, mikor a mécsest gyújtottam. Még egy pillanat, egy biccentés. - Hát szia, imádlak!:) - mondtam ki félhangosan, és odébb álltam.

Azóta az élményben vágtatok.

This entry was posted on Mittwoch, Oktober 29th, 2008 at 20:29 and is filed under Allgemein.