Ejj, bazmeg - gondoltam, miközben egy halom muskátliról szedegettem az elszáradt leveleket, hajtásokat. Egyiket a másik után, elfojtott dühömtől függően kevésbé vagy annál inkább tépkedve, cibálva. Azon merengtem, vajon az én növényeim Bécsben hogy vannak. Vajon az én teendőim Bécsben, ahol elvileg élek, ennyire másodlagosak lennének? És hogy merik (ha merik) elvárni tőlem, hogy életcélomnak tekintsem a virágok rendberakását, és hogy merik azt gondolni, hogy ezt még kicsattanó jókedvvel is teszem majd.

Kibaszottul utáltam most lenn a muskátlikat, mert amíg itt anyám egyre jobban örül, hogy juhéj, a műtét és lábadozás előtt még a virágokat is rendbetesszük, én addig magamban fortyogtam, szitkozódtam, a halom vasalnivalóra gondoltam, ami ott vár Bécsben, a lakásra, ahol elvileg élek, ami elvileg az otthonom. Én AZT a lakást akarnám csinosítgatni, nem ezt. És mi van végülis? A bécsit nem csinálom, nem tudom, ezért basz az ideg, az ittenit tudom, de nulla kedvem van hozzá, semmi örömöm benne, sőt.

Mert ha igazán odafigyelnének, hogy mennyit vagyok itt, és mit teszek értük, akkor nem csak akkor ocsúdnának fel, hogy “azt hiszed, nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért ez van?” - amikor ezt geci módon az orrukra húzom, hanem mondanák azt maguktól.

Átjön anyám húga, hozza az mp3-lejátszóját, tele csakrameditációval, “szeresd magad”-dal, Janikovszky-hangoskönyvvel, mert valahogy gondoskodni akar nővéréről: - Nézd, ide rá töltöttem neked ezt-azt, hátha kicsit majd kikap…. - Judit, ne törd le azt az ágat, azt még el tudom duggatni!!! - vág a szavába, és nem ő érzi magát szarul, hanem én. Kibaszottul fordítva ülsz a bilire, bazmeg - mondanám neki, ha a haverom lenne - kurvára nem az a fontos, hogy a külvilágnak felelj meg egyfolytában - mondom neki, mert az anyám. - Vigyük a yukkát oda a kúthoz - mondja. Megemelem, nehéz. - Apa! - Mi van???! - Gyere már ide, mert nem bírom el! - odajön, téblábol, olvasok a gondolataiban, inkább a kiskocsit akarná előhalászni valahonnan - Nem fogod most a kocsit előkeresni, kapd már el az egyik felét és vigyük! - már nagyon frusztrált vagyok. A kútnál beigazítom, anyám még variál, nézek körbe, apám már sehol, emelem, végleges hely eltalálva. - Itt rohadok meg a nagy dézsával, te meg fotózgatsz, bazmeg? - mert észreveszem, hogy mint egy hülye kisgyerek, fényképezővel a kezében vigyorog.

Az meg már csak mellékes, hogy a 10 nap után végre kimanikűrözött, kilakkozott körmeim most úgy néznek ki, mint valami falusi tsz-dolgozó leány keze. Egy hetes palántázás után.

This entry was posted on Sonntag, April 6th, 2008 at 17:18 and is filed under Allgemein.