Beszéljük ma kicsiny férjemmel, hogy két napja egy évvel ezelőtt indultunk az első utazásunkra. Két hét alatt megtettünk négyezer kilómétert. Első állomásunk Verona volt, aztán tovább Genova, végig a Cote d’Azur-ön, Nizza, Cannes, St. Tropez, Marseille, aztán mentünk tovább egészen Barcelonáig, onnan éjszaka át a Pireneusokon (soha többet, félelmetes:) ) Andorrába (Európa Tibete), majd vissza Orange-ba a légiós nagybácsihoz, onnan Svájcon és a bukó sötét, valóban fekete Fekete-erdőn keresztül Stuttgartba, majd haza Bécsbe.

Kocsiban aludtunk, a kombiban hátul egy nagy ágybetét, de Nizzában a Villa de Saint-Exupéry-ben (varázslatos: az ajtófogó a Kis herceg és a csillag, két nagy ablak a nizzai hegyekre. Hogy vágytam ide, mikor a kissattilába voltam szerelmes…még verset is írtam Nizzáról.), Barcelona mellett egy szezonvégi, kihalt kemping bungalójában, Orange-ban nagybácsinál, Stuttgartban Matyi bácsiéknál.

De aludtunk kocsiban Veronában, és sűrű ködre keltünk, aztán azon csodálkoztunk, micsoda jól öltözöttek a veronaiak, micsoda finom bőrcsizmáik vannak. Aludtunk kocsiban Genova közepén, egy felüljáró alatt. A szomszéd kocsiban hajnalig dugott egy részeg párocska, míg mi azon imádkoztunk, hogy élvezzen már el a pasi. Aludtunk kocsiban Cannes-ban, a tengerparton és nagyon hideg volt, mikor ébredtünk. Aludtunk egy világvégi helyen, Andorra kapui előtt, a Pireneusok zord ölén, és a Fekete-erdőben egy Aldi parkolóban:)

Veronában csodaszép csizmákat hordanak, Genovában eddig nem látott forgatag fogad minket, és most először látjuk azt a tipikus mediterrán építkezési stílust, aztán San Remo már a luxus, Monte Carlo mellett elhaladva éjszaka már alig várom Nizzát, és Nizza nem hagy csalódni.

A nizzai tengerpart köves, nagy lapos kavicsok közt fekszem, és a földön műanyag ejtőernyős katonát találok; azóta is a pálmám alatt ül, az íróasztalomon. Nizzában még a végetért virágpiac is elbűvölő, ahogy a slaggal mossák a járdákat, emberek nagy tányérból esznek.

Cannes megint más, decensebb, és fenn a Cannes-i utcákban még veszekszünk is kicsit. A kikötőt végigbömbölöm, és nem is sejtem, hogy egy év sem telik, és már olyan luxusyachton nyaralunk. Aztán Marseille. Koszos, büdös, súlyos karmájú kikötőváros, tele rossz arcokkal, hamar tovább állunk.

Aztán Barcelona, az emlékeim tizenhétéves koromból, napsütés, Gaudi bűvölete, a Güell-park, pont, mintha a saját fantáziámban utaznék. Andorra kimért, távolságtartó, de annál szimpatikusabb: csupa kőház, tisztaság, rejtettség, valóban Európa Tibete. Ahogy a kapuinál állsz, mintha más világba érkeztél volna.

Aztán Orange, a jellegtelen francia kisváros, a légiós laktanyával; mégiscsak édes emlék. A Fekete-erdei eltévedésünk már kevésbé, de aztán bedőlhetünk Matyi bácsi ismerős ágyaiba, egy nap Besigheim-ban, és haza, két hét és négyezer kilóméter után, a jó öreg császárvárosunkba.

Az első közös utunk. Innen visszanézve egészen mások voltunk és egészen mások voltunk egymással is. Egy éve ma épp Nizzában voltunk, A. rövid nadrágban, én pólóban, bámultuk a Promenade d’Anglais sétálóit, aztán este Cannes-ba utaztunk, és október utolsó napján csokibarnára sültünk a homokban.

Egy év, és azóta mennyi mindent láttunk: Strassbourg, Luxemburg, Belgium, Mallorca háromszor, Erdély, Szlovákia, Anglia, Németország. És hogy most hová készülünk, az titok:)

This entry was posted on Montag, Oktober 29th, 2007 at 20:03 and is filed under Allgemein.