Tegnap este Tyttö-vel trécseltünk szokás szerint. Mondott valamit, amiről aztán nekem a dadaista szerelmem jutott eszembe. Igen, a Dada. Tyttö pedig visszakérdezett, hogy ugye eszedbe jutott most? Aztán felidéztük, mikor sírtam, és a Dadától kapott három zacskó csillámport (pink, kék, türkiz) (mert meselánynak képzelt) kibasztam a tetőablakon. Valami vuduzás akart ez lenni akkor, valami spirituális lezárás, megsemmisülés, a főnizmadár porladása, leszámolás a múlttal.

Szóval, felálltam a gép elől akkor, megfogtam a három zacskót, a fejemet kidugtam az ablakon, és kiszórtam a csillámport. Hittem ebben a varázslásban. Hittem abban, hogy ez felszabadít, megmenekít majd a reménytelen szerelem terhe alól (”lelkem pincehideg kútjába verekszem magam”). De jött épp egy légáram, egy esti szél, és az egészet, a három zacskó csillámport visszafújta. Vissza a pofámba. Csillogtam. És hónapokig nem tudtam a szőnyegből kiporszívózni. És ezt a Tyttő megírta a blogjában.

Igazából akkor szabadultam meg a Dadától, mikor útban Sopron felé, hogy A.-val először találkozzam, összefutottunk és elszívtunk egy cigit. Néztem a foszforeszkáló arcát (valahogy még nyár volt, és Dada nagyon szőke volt, és nagyon lepirult), ő előttem guggolt, és a táskámat szerelte (”Jó a kabátod” - mondta. Belezsibbadtam. Beleborzongtam. Lemondó voltam. Lélekben végtelenül teátrális voltam.), és arra gondoltam, mikor ott a Váci úton, az éjszakában a jégkockát a kezébe vette, az én kezemet pedig a tenyerébe, és elindultunk, de hőség volt, és gyorsan olvadt a jégkocka a kézszorításunkban, és ez a történés ott, akkor annyira felajzott, hogy máig életem egyik legerotikusabb pillanataként jegyzem.

Aztán felültem az IC-re, kocogtattam a körmeimet a vonatablakon és A.-ra gondoltam. És arra, hogy a valóságnál nincs szebb (vesd össze dadaista szerelmem), mert az az egyedüli igaz.

Mit is akartam ezzel mondani?

This entry was posted on Mittwoch, Juli 16th, 2008 at 09:19 and is filed under Allgemein.