Elcsaltalak biciklimre,
hátul ültél,
pedig ott fiúk visznek
tündérarcú lányokat,
húsos derekam íve
volt kapaszkodód,
a képzeletbeli markolat.

Az első kanyarnál
helyére dobbantottam
szívedet,
küllők közt pergettem
félelmed
a zúzottkő közé,
képzelt harcainkat
oltottam
a hátamról
indult vízzel,
arcomra kiült a só:
távozón a kétely.

A második kanyarnál
helyére dobbantottam
testedet,
vázamra vontalak
a kormány és
ülés közé,
képzelt csókjainkat
oltottam
a fogaimról
indult ízzel,
arcomra kiült a só-
haj:
erotikus vízjel.

Az utolsó kanyarnál
helyére dobbantottam
lelkedet,
lényemben hordtalak,
szíved és szívem
közé
képzelt kalandjainkat
rajzoltam térképnek,
de elhagytuk, mert
az utolsó kanyar után
már egymásban
suhantunk,
szentjánosbogár
gyúlt, erdei fényjel.
Hirtelen jött a vakság.
Tán szemöldöködről
szökött.
Remegő öröm
gerjedt izmaink közt,
majd szívkamráinkba
költözött.

Lelkünk áttetsző
ózonillatba öltözött.