(Azért szeretnék egyszer élőben is látni egy olyan embert, aki ezeket a legalja, kapitális giccs klipeket gyártja, hobbiból. Mert sok időbe telik az tuti. Figyeled? A képek a dal tematikáját követik, fade in, fade out, időzítés, ehhez idő kell, na. Számomra felfoghatatlan. Sose, SOSE szeretnék a szerelemnek arra a fokára jutni, ahol megjelenik a kritikamentes, elbutult, parttalan giccs.) (Ez a szar klipp agyoncsapta egy pillanat alatt a szentimentális hangulatomat:) Nesztek:)
Intenzíven kiszívok mindent, minden hangulatot, ütemet, vibrálást a zenékből, amiket aktuálisan hallgatok. Nagyon jót tesz! Mindegyik egy kalandtúra valakinek a szívébe-lelkébe-agyába, én meg élvezkedek:) Hát akkor legyen itt ez, kinek lesz tőle dejavu-je?:) Jump!:)
Na és akkor eszembe is jutott most valami, amiről írni akartam. VILLANÁS. Egyszer mesélte egy albérlőtársam, hogy egy szemináriumon arról kellett beszélniük, hogy melyik a legkedvencebb állapotuk. Nekem mostanában a villanás.
Ez a goji bogyó tényleg nagyon bejön! Reggel beszedem, elrágcsálom, aztán van egy pont, amikor totál intenzíven elfut az eufória. Akkor semmi más nem megy a fejemben, csak ez a szám, és tánclépésben közlekedek:)
A hétvégén még, vasárnap este a Dráva utcánál jártam. Találkozóra mentem, és Annácska ott tett ki.
Itt, a Dráva utca mélyén lakik Imi, az én régenvolt túratársam, kategorizálhatatlan emberem. Ő az időn túl van mellettem/velem.
Álltam ott, először csak a bejárati ajtót néztem, a kaput. Hányszor álltam ott vidám izgalomban? Talpig örömben, hogy húzhatok fel a másodikra, be a kakukkfű-illatú lakásba?
Aztán mentem tovább, át a zebrán. Aztán csak felnéztem az erkélyre. Égett nála a villany, de csak egy kislámpa. Abban a pillanatban megrándultak az inak, és egy másodpercre elhittem, hogy becsöngetek, a szívbajt hozom rá, és találkozom vele. A pillanat elszállt, és csak néztem a faragott kőerkélyt: láttam ott az ő kutyáját, és láttam az én Kajtimat is, délelőtti, bántó napsütésben. De láttam én a Kajtimat tele bogánccsal is ott, hátán egy kopott rózsaszín törölközővel, amint az erkélyen neszez hulla fáradtan, egy öt napos mátrai túrázás után. Mi elheverve a szőnyegen, a függöny lebbenésén át figyeltük őt. A combjaink vásottan sajogtak, halkulón. Mély csend volt az egész lakásban. És kakukkfű-illat.
Ha hajnalig fenn voltunk, mindig ez volt a találkozás kicsúcsosodása: Imi feltántorgott, és bakelitlemezen (!) prezentálta egyik közös himnuszunkat. Dübörgött a lakás, a szomszédokat kollektíve leszartuk, ittuk a málnapálinkát, ő pedig hatalmasat csapott a seggemre:) De jó is volt!
(Nagyon ritka ajándék megélni istenélményt, egységélményt valakivel.)
Hasonló hozzá az, amikor egyszercsak a semmiből itt terem mellettem Kajti kutyám, rám néz, és csak ül. Én is visszanézek rá. Kémlelem pár másodpercig, míg végre megszületik bennem a gondolat: “le akarok menni inni”, “gyere, engedj ki”. És akkor indulunk is. Vagy inni, vagy kiengedem. Már számtalanszor lecsekkoltam, és működik. Nem keverjük össze az ivást a kiengedéssel:)
Bármikor, ha ez megesik, mindig az újdonság varázsát élem meg. Hogy egybeérek, összeérek a kutyámmal.
És a kérdésre a válasz: Ha visszadobják a tengerbe.
Racionálisan gondolkodni, kis lépésenként (egy a másik után, nem nagy távlatokban) jó, és amikor veszélyhelyzet van, főleg indokolt.
Több más ok mellett azért sem emlékszünk előző életeinkre (általában), mert nem tudunk az ott elkövetett dolgainkért, ígéretekért felelősséget vállalni a Jelenben. De mivel meggyőződésem, hogy minden ember a szíve mélyén jó, és csak az a kérdés, ki hol tart az útjában, ezért nem vagyunk teljesen szenilisek: az életünket mégis csak úgy igazgatjuk, kisebb-nagyobb tudatossággal, hogy affelé halandjunk, hogy jóvá tegyük mulasztásainkat, vétkeinket, valamint minél több jót tegyünk másoknak és önmagunknak.(De szépen hangzik az “így hozta az élet”, “ez a sorsom” is persze:) ).
Elképzelni sem tudom számtanilag hány és hány más élet van mögöttem/bennem, amikről nem is tudok. Erről most azért írok, mert próbálom lebontani magamban, hogy miért is fáj és szenvedés nekem is, amikor anya sóhajtozik, zihál, nyög, sír, pityereg. Talán könnyít, ha ezt megnézem, és darabjaira szedem.
Szóval ott tartottam, hogy megszámlálhatatlan élet, szerep van mögöttünk. Ezek ugye nem múlnak el nyomtalanul (sőt!), és hát ez a karma. A folyamatos múltból a folyamatos jelenen keresztül a Jelenbe haladás.
Vajon hányszor hallhattam édesanyámat, bármilyen szerettemet, idegeneket, a gyerekeimet, ha voltak, a szerelmemet sírni, vajúdni, szenvedni? Megszámlálhatatlanul. Ezek olyan fájó momentumok, amik a lényembe égtek. Viszem őket magammal, mindaddig, amíg el nem jutok egy olyan tudatossági szintre, ahol a mások fájdalma semmi mást nem ébreszt fel bennem, mint szeretetet.
Ez most akár szívtelen megnyilvánulásként is értelmezhető, de nem az. A mások fájdalma által érzett szomorúság/düh/harag/fásultság egy bizonyos nézőpontból nem egyéb, mint valami nagyon alacsony tónus. Ilyenkor mi történik? Én is közelítek ahhoz az állapothoz, mint amiben a másik van, és ezzel csökkentem a hatékonyságomat. Egyszer majd csak azon kapom magam, hogy nem tudok segíteni, nem tudok jobb kedvre deríteni, hanem csak gubbasztok a másik mellett, szótlanul, fásultan. Vagy menekülök a másik elől.
Számomra csodálatraméltó az az állapot, amikor valaki a másik fájdalma kapcsán nem keseredik el, és zuhan meg, hanem az együttérzés mellett (mert az együttérzés egészen más!) képes a derűs szeretetre. Mi történhet ilyenkor? Nagy valószínűséggel az, hogy az illető egy magasabb nézőpontból képes szemlélni a fájdalmakkal/bánattal küszködő társát.
Ha magam elé veszek egy négyzetrácsos lapot, és olyan közel hajolok hozzá, hogy szinte az orrommal megérintem a lapot, mit látok? Pár négyzetet. Ha megemelem kicsit a fejem, már több négyzetet látok. Ha ez így megy tovább, egyszercsak már látom a teljes lapot. Aztán az asztalt, amin a papír hever. A szobát, ahol az asztal áll. A házat, az utcát, a várost, a vidéket, az országot, a kontinenst, a Földet.
Így nézhet egy mester, egy Jézus, egy Buddha a halandóság tudatában rekedt emberre is. Miért sajnálná? Hisz tudja, az úton van, és amiben épp van, csupán egy állomás. Ahogy a járni tanuló kisgyereknek sem javasoljuk, hogy “Hé, ugye mennyire fájt, mikor lehuppantál? Inkább ne tanulj meg járni, és nem fog semmi fájni ezentúl!”, úgy egyJézus szemében sem felesleges egyetlen szenvedés sem. És ugyanez igaz az örömökre is.
Együttérzek a másikkal, de nem süppedek bele az ő állapotába. Az az ő sorsa most, az enyém az, hogy támogassam. Szét kell tudni választani azt, hogy mennyiben vagyok képes együttérezni a másikkal, és mennyiben szól arról a személyes fájdalmam, hogy félek a veszteségtől. Attól a veszteségtől, hogy elveszítem őt, és így kevesebb leszek. Mert a veszteség is egy olyan belénk égett ősélmény, amit nagyon nehéz feltárni, szétszedni és magunk mögött hagyni.
Nincs más út, mint a Szeretet. A szeretet véd, óv és megmenekít, és attól, hogy valaki levetkezi testét, még nem kell megszűnnünk szeretni őt, és ő sem szűnik meg emlékezni ránk, egymásra.
Anyukám nagyon gyenge és sokat pityereg, csendesen. Én pedig ilyenkor tehetetlennek érzem magam, mert nem tudom ezt a témát így kibeszélni vele. Azt látom rajta, hogy rég belenyugodott abba, hogy meg fog halni. Nincsenek benne hiányérzetek, de a szenvedéstől, a kiszolgáltatottságtól retteg. És ez sokszor dühíteni tud engem, mert nem tudja önmagát annyira szeretni, hogy feltételezze, a családtagjai szeretettől indítva gondozzák. Tehernek érzi magát. Ilyenkor szoktam tőle kérdezni, hogy neki teher volt-e a nagyanyámat ápolni. Persze azt mondja, nem, “de ez más”:).
És ez megint egy új gondolatot ébreszt bennem: hogy ki mennyire képes rá bíznia magát más valakire, és “elviselni”, hogy “Igen, szükségem van rád, ez nem gyengeség bennem, és képes vagyok elfogadni a támogatásodat. Szeretem magamat a hiányosságaimmal, és hálával tudom befogadni mindazt, amit nyújtani tudsz.”.
Nos, a Budapest Bár Vol. 2-n találtam egy számot, és olyan szinten rákattantam, hogy egészen hajnal háromig végtelenítve hallgattam a nappaliban (hála a szomszédok elutaztak, úgyhogy igazán lehetett bömböltetni). Hol énekeltem magam is, hol csak a szavakat, hol a mondandót, hol a Hangulatot figyeltem. Aztán elhevertem, és hagytam magamon átmosódni a Zenét, az érzéseket, mindent, amit kiváltott belölem.
Történt persze az is (ami a tegnapi naphoz tartozik), hogy L. barátnöm postája megérkezett: egy régi vitorlázásunk fotói, ahol még a volt barátommal vagyunk, és felkavarodtak az emlékek. Jók, rosszak, boldogságok és sérelmek, és azt hiszem, ezért IS kellett nekem ez az egyszemélyes zenélés, hogy amit nem tudok kimondani, legalább kiénekeljem magamból. Olcsó vigasz, inkább valami nagy buli kellene rég nem látott barátaimmal, kommunikáció, SZÌV.
